Évszázadok óta félelemmel tekintettünk a paradicsomra.

Tényleg az ember természetes állapota a böjt, ahogy azt a diétaipar állítja?

1544-ben Pietro Andrea Mattioli, az olasz gyógynövénykutató, a paradicsomot afrodiziákumként említette munkáiban, párhuzamba állítva azt a nadragulyával és a mandragórával. Ekkoriban sokan úgy vélték, hogy a paradicsom mérgező lehet, és kísértést ébreszt az emberekben, ami a korabeli hiedelmek ködébe burkolta ezt a különleges gyümölcsöt.

A paradicsom története egészen a múlt ködébe nyúlik vissza, hiszen több millió évvel ezelőtt Dél-Amerikában alakult ki. Ma a burgonyafélék családjába (Solanaceae) tartozik. A mexikói indiánok "tomatinak" hívták, és ebből származik az európai felfedezők által ráragasztott „tomato” és „tomatas” elnevezés. Különösen izgalmas a francia „pomme d'amour”, ami a szerelem almáját jelenti, míg az olaszok „pomo d'oro”-nak, azaz aranyalmának becézik ezt a gyümölcsöt.

A vadon élő fajt Peru és Ecuador területén őshonosnak tekinthető. Az indiánok vándorlásai során valószínűleg az Andok hegyeiből hozták magukkal Közép-Amerikába és Mexikóba, ahol az aztékok már frissen és főzve is élvezhették. A XV. század végén Kolumbusz Kristóf is megkóstolta, míg Cortés a magjait Európába szállította. Eleinte a mediterrán térségben dísznövényként kezdték el termesztését, és csak később terjedt el az északi országokban. Akkoriban még mérgezőnek tartották, mivel a nadragulya családjába sorolták. Noha a növény leveleiben és szárában valóban megtalálhatók mérgező vegyületek, a gyümölcs teljesen ártalmatlan. Az angliai és észak-amerikai közvélemény 200 éven át rossz hírnévvel illette, hiszen nemcsak mérgezőnek, hanem kellemetlen szagúnak is tartották.

Az 1600-as években Richard Surflet orvos lefordította angolra Charles Estienne és Jean Liebault francia növénytermesztési útmutatóját, amiben a paradicsomról az áll:

A 18. században Európában sokan tartottak a paradicsomtól, mivel többen is életüket vesztették a fogyasztása következtében. De mi állhatott ennek hátterében? Hosszú ideig az a nézet uralkodott, hogy a probléma forrása az óntányérok használata volt, amelyekből a savas paradicsom kioldotta az ólmot. Bár ez a magyarázat is megállhatná a helyét, Joe Schwarcz, a montreali McGill Egyetem elismert kutatója azt állítja, hogy ez nem elegendő ahhoz, hogy valaki belehaljon. Sokkal valószínűbb, hogy a mérgező nadragulyával keverték össze a paradicsomot, mivel a két növény külső megjelenése nagyon hasonló, és emiatt a paradicsomot is ártalmasnak vélték.

A paradicsomot övező rossz mítosz sokáig tartotta magát, a XVIII. század végén aztán végre elindult valami a marketingjében: pár bátor ember vállalta a kockázatot és a publikum előtt evett a veszélyes zöldség-gyümölcsből, hogy bizonyítsa, nem mérgező. Az attrakció jó pár évtizeden keresztül ment, a legismertebb eset 1820-ban történt, mikor Robert Gibbon Johnson ezredes nagy plénum előtt fogyasztott paradicsomot Salemben, ezután sokan rávetették magukat a finomságra.

Alexander W. Livingston, az amerikai botanikus, kulcsszerepet játszott a paradicsom modern formájának kialakításában, míg Thomas Jefferson, a sokoldalú elnök-gazdálkodó-ügyvéd-zenész-filozófus, már 1781-ben elkezdte termesztését – akkor még sejtelme sem volt arról, hogy egy napon az Egyesült Államok elnöke lesz. Az 1820-as években feltűntek az első paradicsomos receptek az újságok hasábjain, de a gyümölcs korábbi hírneve miatt sokan még mindig kétkedtek. A 1830-as években azonban megint megakadt a paradicsom népszerűsége, amikor megjelent egy apró zöld hernyó, a paradicsom szarvféreg, amely szinte démoni módon szállta meg az amerikai kerteket. Ekkor újabb rémhírek kezdtek terjedni: a hernyó állítólag mérgező, és ha a paradicsomra mászik, akkor az is veszélyessé válik. A hisztéria azonban fokozatosan csillapodott, ahogy az emberek rájöttek, hogy a kis hernyó ugyan megdézsmálja a paradicsom leveleit, de károkozása csupán ennyire korlátozódik.

Végre elérkezett a paradicsom diadalmas útjának kezdete: a gazdák fáradhatatlanul kutatták, hogyan nevelhetik és használhatják fel ezt a csodálatos gyümölcsöt. Különböző fajtákkal kísérleteztek, és a XIX. század végére rájöttek, hogy a paradicsom kiválóan eltartható, befőzhető, sőt, sűríthető is. Európában a pizza megjelenése 1880 körül indította el a paradicsom sztársá válását, és azóta is folyamatosan növekvő népszerűséggel bír. Nincs olyan étel, amelyet ne dobna fel, és a folyamatos nemesítéseknek köszönhetően évente több mint másfél milliárd tonna paradicsom terem szerte a világban - ez a szám pedig évről évre nő. Habár a paradicsomnak van egy árnyoldala is, amit nehéz levetkőzni, gondoljunk csak az 1978-as "Attack of the Killer Tomatoes" című vígjáték-horrorra, amelyben a mutáns paradicsomok eluralkodnak egy városon, és pánikot okoznak.

A spanyol Bunol városában viszont minden év augusztusában megrendezik a La Tomatinat, amikor több tízezer résztvevő hajigálja egymást paradicsommal egy órán át. Körülbelül 45 tonna paradicsomot dobálnak szét, így a fesztivál végén a város egy nagy húsgombócos (akik az emberek) paradicsomszószra hasonlít.

1998-ban életre kelt a Rotten Tomatoes, amely egy különleges filmkritikai platformként funkcionál. Az oldal egy Tomatometer segítségével jelzi a nézőknek, hogy mely filmek érdemelnek figyelmet, és hány paradicsomot kaptak. A kiváló művek a szép, piros paradicsomot érdemlik, míg a gyengébb alkotások a zöld, éretlen gyümölcsöt kapják. Az eddigi legjobban értékelt film a Sült zöld paradicsom, amely lenyűgöző 83 százalékos eredménnyel büszkélkedhet.