Tóth Krisztina: Lesoványodott jegesmedvék vagyunk, akik az olvadó jégtáblákon kiáltozunk egymásnak, miközben a világ körülöttünk egyre inkább összeomlik.

Nemrégiben azt nyilatkoztam, hogy "íróként szeretném azt hinni, hogy a szavak képesek elindítani társadalmi változásokat, de van annyi realitásérzékem, hogy el kell ismernem, hogy ennek sajnos alig van esélye." Ez a gondolat egy mélyebb beszélgetés hatására fogalmazódott meg bennem, ahol a művészet és a társadalmi felelősség kérdései kerültek terítékre. Rá kellett jönnöm, hogy bár a szövegek inspirálóak és irányt mutathatnak, a valóság sokszor bonyolultabb, és a változás sokkal több tényezőtől függ, mint amit egyetlen író képes befolyásolni.

Az utóbbi években tapasztaltam azt, hogy az emberek olyan mereven ragaszkodnak a saját hiedelmeikhez és nézeteikhez, hogy vitaképtelenekké váltak. Egy irodalmi mű, legyen az bármilyen jó, nem fogja őket a meggyőződésükben megingatni. Ehelyett inkább igyekeznek olyan dolgokat olvasni, ami csak alátámasztja a feltevéseiket. Egy influencernek vagy egy celebnek már nagyobb hatása van a tömeg gondolkodására, mint bármiféle írónak, intellektuellnek. Ön, mint olvasó itt ül velem szemben, és mind a ketten szeretnénk azt hinni, hogy az irodalomnak még van valami befolyásoló ereje. De nincs! A világ megváltozott. Tudja mit?

Ki hallja mindezt? A többi jegesmedve. Az olvasó emberek tábora olyan apró, hogy szinte azt érzem, mintha egy kihalófélben lévő titkos társaság tagjai lennénk, akik könyvek és irodalmi lapok lapjain üzengetnek egymásnak. A Könyvhét idején persze úgy tűnik, mintha ez a közösség egy népes, sokszínű szekta lenne, de valójában ez csak egy illúzió. Az olvasók száma valójában csekély.

Ha az író maga sem hisz abban, hogy a szöveg képes hatást gyakorolni, akkor mi értelme van a tollat papírra vetni?

Ez a fajta küldetéstudat egykoron valóban jelentős szerepet játszott a művészetek és az irodalom világában. Azonban számomra már nem az a cél, hogy megpróbáljam megváltoztatni a világot. Ez inkább naiv, romantikus illúzió lenne tőlem. Az írás számomra inkább arról szól, hogy a saját gondolataimat a lehető legautentikusabb módon rögzítsem. Nagy öröm számomra, ha ezek a szavak egyesekben valamilyen érzést vagy gondolatot ébresztenek, de sajnos a közönségem folyamatosan csökken. Úgy vélem, hogy nem szabad azzal a szemlélettel hozzáfogni az íráshoz, hogy mit szeretne elérni a szerző. Ha ezt az attitűdöt követjük, könnyen előfordulhat, hogy az írás nem válik irodalmilag értékes művé. A szándékok nyilvánvalóvá válhatnak, és az ideológiai háttér zavaróan kilátszódhat. Csak azokat a meggyőződéseimet, félelmeimet és aggodalmaimat tudom hitelesen kifejezni, amelyek igazán foglalkoztatnak.

Egyesek szerint korábban, ha egy író megszólalt, figyeltek rá az emberek - ma sokszor azt sem tudják, ki beszél. Ellenben, ahogy említette, most inkább az influenszereket követik. Mi változott meg?

Az irodalom és a kultúra szereplőinek presztízsvesztése egy bonyolult és sokrétű jelenség, amelynek hátterében jelentős politikai tényezők állnak. A tízes években különösen hangsúlyos volt, amikor filozófusokat állítottak pellengérre, hogy számon kérjék tőlük, milyen konkrét értéket teremtenek a társadalomban. A Covid-járvány idején pedig még inkább felerősödött a kultúrával szembeni ellenszenv: színészek gyakran kapták a megjegyzéseket, hogy inkább keressenek "igazi" munkát. Az írók pedig azt az üzenetet kapták, hogy miért is panaszkodnak, hiszen az írás csupán papírt és számítógépet igényel. Ez a mentalitás a kreatív szakmák leértékelését tükrözi, amely komoly hatással van a művészi közéletre és a kultúra jövőjére.

Emlékszel még erre? A művészeket sokan csak léhűtőknek tartják, akiknek semmi hasznuk a társadalom számára, ez a nézet terjedt el. Azt mondják, hogy nem alkotnak valós értéket, sőt, inkább élősködőknek számítanak. Valójában ez a felfogás teljesen félreérti a kultúra valódi szerepét, de sajnos ezek a szlogenek és az indulatok már mélyen gyökereznek a közgondolkodásban.

Miként véli, milyen szerepe van az íróknak abban, hogy a közönség manapság előnyben részesíti a celebeket és influenszereket?

Nem hiszem, hogy az íróknak versenyt kellene futniuk a bulvárcelebekkel. Az írók igazi feladata, hogy olyan értékes műveket hozzanak létre, amelyek hitelesek és átgondoltak. Ahelyett, hogy a hatalom igényeinek szolgálnának, inkább arra kellene törekedniük, hogy mély gondolatokat és érzéseket közvetítsenek. Nem helyes, ha egy író a hírnév érdekében részt vesz egy valóságshow-ban vagy más, felületes eseményen, mert ez nem fogja valóban eljuttatni a gondolatait a közönséghez. Az írónak nem az a vágya, hogy felismerjék az utcán, sokkal inkább az, hogy az emberek emlékezzenek a szavaira és a mondanivalójára. Ismétlem, az írók felelőssége az, hogy minőségi könyveket alkossanak – még akkor is, ha a politika befolyásolja az életüket, ha zűrzavaros körülmények között dolgoznak, vagy ha nem kapnak pozitív visszajelzéseket és támogatást.

De hiába írnak könyvet, ha az emberek nem tudnak róluk, szóval a láthatóságra is fontos. Olyan világban élünk, amikor a terméket el kell adni.

Nem tartom, hogy ez kizárólag az írók felelőssége lenne. Vannak olyan szerzők, akik kiválóan bánnak a saját népszerűsítésükkel, míg mások nem igazán erőltetik ezt, de ez nem befolyásolja az írásuk értékét. Az irodalom egyébként is egyre inkább a hírnévről és a felhajtásról szól.

Hogyan vélekedik erről?

Igen, és nem gondolom, hogy ez feltétlenül jót tesz maguknak az elcelebesedő szerzőknek. De mindenkinek egy élete van, mindenki maga dönti el, mire szánja. Van, akinek fontosabb, amit megél, mint az, amit megír. Nagy alkati különbségek vannak szerzők között, és aki introvertáltabb, nincs akkora felületen jelen a digitális térben, az kevésbé látszik. De az írói felelősség nem ebben áll, az írói felelősség a mindenkori szöveg minőségére vonatkozik.

Ha valaki részt vesz egy táncos showműsorban, akkor az már a hírnév felé vezető úton lépked?

Úgy vélem, hogy ez már távol áll az irodalom esszenciájától.

Hogyan állnak a fiatalok a mai világ kihívásaival? Biztos vagyok benne, hogy nem egyszerű a helyzetük, de valószínűleg keresnek útmutatást és tanácsokat. Ön figyelemmel kíséri őket, és követi a gondolataikat?

Mióta nem tanítok, többnyire csak figyelemmel kísérem a kollégáim munkáját. A pályakezdők helyzete nem éppen rózsás, és ez pontosan az, amiről most beszélgetünk. A zajos irodalmi térben nehezen észlelhetők a halkabb, de értékes hangok. Az önérvényesítés nem feltétlenül irodalmi tehetséget igényel, de valóban kihívás, hogy az ember erőszakos önmarketing nélkül is érvényesülni tudjon. A kiadók szerepe kulcsfontosságú lehet a kezdeti lépések során, de ehhez szükséges, hogy rendelkezzenek a megfelelő forrásokkal és kapacitással. Számos tehetséges író található a középnemzedék és a pályakezdők között is, akik megérdemelnék, hogy felfigyeljenek rájuk.

Természetesen! Itt van néhány példa, amellyel egyedivé tehetem a szöveget: 1. **Kreatív írás**: "Képzelj el egy világot, ahol a fák beszélnek, és a folyók mesélnek a múltról. Milyen történeteket osztanának meg velünk?" 2. **Tudományos megközelítés**: "A kvantumfizika lenyűgöző világába merülve, felfedezhetjük, hogyan hatnak az atomok viselkedése a mindennapi életünkre." 3. **Személyes tapasztalat**: "Amikor először jártam a hegyekben, úgy éreztem, mintha a természet karjaiba bújtam volna, és minden lépés egy új felfedezés volt számomra." 4. **Humoros stílus**: "Ha a macskák tudnának beszélni, valószínűleg a nap 24 órájában azzal foglalkoznának, hogy éppen mit gondolnak a világ legnagyobb rejtélyeiről, mint például: 'Miért nem tudom elérni azt a fénypontot?'" 5. **Inspiráló idézet**: "Ahogy Steve Jobs mondta: 'Az élet túl rövid ahhoz, hogy mások életét éljük.' Tehát merjünk álmodni és a saját utunkat járni!" Ezek a példák különböző stílusokat és témákat ölelnek fel, így biztosíthatják a szöveg egyediségét. Ha van konkrét téma, amiről szeretnél beszélni, szívesen segítek abban is!

A nevek kiragadása mindig kényes kérdés. A középnemzedékből hirtelen Ughy Szabinát, Pál Sándor Attilát, Szaniszló Juditot, Áfra Jánost mondanám. Cserháti Éva és Mészöly Ágnes kiváló krimiket írnak, de mást is persze, Szaniszló Judit szintén prózaíró. Szőcs Petra egész egyszerűen nagyszerű! Borda Réka és Juhász Tibor is, ők egy kicsit fiatalabbak. A még fiatalabbak közül, hű, hát Simon Bettinát, Locker Dávidot, André Ferencet, Borsik Miklóst, Kupihár Rebekát említeném, ja, meg Bíró Zsombor Aurélt. De nehéz ám kiemelni neveket, tényleg annyi sok izgalmas szerző van.

A költő híres arról, hogy rendkívüli szorgalommal dolgozik a versein. Ez a gondos, precíz szerkesztés nemcsak egyes darabjaira, hanem a nemrégiben megjelent "Szeleknek fordít" című kötet egészére is érvényes.

Öt évnyi gyümölcsöző munka gyümölcse érett be, s most elérkezett az idő, hogy átnézzem azokat a verseket, melyek méltók arra, hogy egy kötetbe kerüljenek. Van, aki minden egyes írást belevet a gyűjteményébe, mivel úgy véli, hogy mindegyik vers az eltelt évek tükröződése. Én azonban a szelektálás híve vagyok. Azokat a verseket igyekszem egymás mellé helyezni, amelyek összhangban vannak egymással. Különös figyelmet fordítok arra, hogy melyik vers nyitja meg a kötet ajtaját, és hogyan engedem el az olvasót a végső sorokkal, mi az a záróvers, ami búcsúzik tőle.

A "Szeleknek fordít" című kötet neve számos lehetőséget kínál az értelmezésre, széles spektrumot nyújtva a különböző jelentéseknek és asszociációknak.

Ez volt a szándék. A szél állandóan változó irányokba fúj, és felmerül a kérdés: vajon ki az, aki a szavakat a szél útjára engedi. Nem vagyok biztos abban, hogy a cím, amit választottam, könnyen megjegyezhető, de talán éppen a különcsége adja meg a súlyát. Kérdés, hogy ki tudja, mi tesz egy címet igazán jónak? Én mindig három változatot küldök a kiadónak, és ők választanak közülük. Az első ötlet a "Hold tűje" volt.

Miért dobták félre?

A szerkesztőségben gyorsan elkezdték egymásnak ismételgetni a szavakat, és hirtelen csak annyira futotta, hogy "hót hülye" lett belőle. Felhívtak, hogy talán ezt mégsem kéne használni, és mivel nyitott vagyok az észérvekre, végül a második verzió mellett döntöttem.

A nyitóvers, a "Mi legyen", olyan, mint egy gazdagon megkomponált leltár. DVD-k sorakoznak, szótárak várakoznak, mind-mind egy-egy történetet őrizve.

Természetesen, íme egy egyedi változat: Igen, mindegyiküknek saját, különleges szimbolikája van. Az életem során számos alkalommal költöztem, és sok könyvet kellett hátrahagynom, de a szótárakat sosem tudtam megválni.

Miért pont a szótárak? Talán azért, mert ezek az apró, de hatalmas könyvek a nyelv kincstárai, amelyekben a szavak életre kelnek. Használják őket a mindennapi kommunikációban, vagy inkább érzelmi kötelék fűzi őket egy-egy emlékhez? A szótárak nem csupán eszközök, hanem hídak a gondolatok és érzések világába. Minden egyes szó mögött ott rejlik egy történet, egy élmény vagy akár egy régi barátság. Az emberek sokszor nemcsak a definíciókat keresik bennük, hanem azokat az érzelmeket is, amelyek a szavakhoz kapcsolódnak. Egy szótár lapozgatása tehát lehet egy nosztalgikus utazás a múltba, vagy éppen ellenkezőleg, egy új felfedezés a nyelv gazdagságában.

Ma már én is elmerülök az internet világában, akárcsak szinte mindenki más. A digitális tér tele van csodás szakszótárakkal és fordítóprogramokkal, amelyek megkönnyítik a kommunikációt. De a szótárak, azok egészen különlegesek. Egy szavakból álló gyűjtemény, amely tele van lehetőségekkel! A költő szívének és lelkének szövevényes kapcsolata van a szavakkal, hiszen minden egyes szó egy új érzelem, egy új világ kapuját nyitja meg.

Háromnak, így van. Kántor Péternek is címeztem hommage-verset, de akkor, amikor már nem élt. Úgy gondoltam, hogy a címben ezt a "Megtanulni élni" formulát lehet úgy megváltoztatni, hogy: hogyan kell megtanulni halni.

Természetesen, erre a kérdésre lehet válaszolni! Mindenki másképp látja a dolgokat, és a vélemények eltérhetnek. Szeretnéd, hogy a válasz egy konkrét aspektusra fókuszáljon, vagy inkább általános megközelítést igényelsz?

Talán először az életet érdemes szépen megélni, hitelesen, ahogy a szív diktálja. Ne firtassa, milyen módon kell ezt tenni. Így talán a távozás is méltóságteljes lehet – ki tudja, mit hoz a jövő.

A könyv lapjain barangolva azon tűnődtem, vajon lehetséges-e valamit is tanulni a halál természetéről, vagy talán éppen az a lényege, hogy mindig váratlanul toppan be az életünkbe.

Nemrégiben a baráti körömben tanúja voltam egy rendkívüli eseménynek, amely megmutatta, milyen szépséggel és méltósággal lehet búcsúzni az élettől. Ez a pillanat nem csupán egy élet végén bekövetkező szép fordulat volt, hanem egy olyan folyamat, amely csak akkor valósulhat meg, ha erős és működő családi kötelékek állnak fenn. Az a néni, akit ismertem, a családja körében, teljesen demens állapotban, mégis tele szeretettel távozott. De mi a helyzet azokkal, akik egész életük során bántották gyermekeiket, és soha nem voltak képesek szerető anyaként viselkedni? Hogyan tudnának ők szeretetben búcsúzni? Ehhez évtizedek kitartó munkája szükséges, egy olyan családi háló, amely mindig védi és támaszt nyújt. Egy diszfunkcionális családban, ahol soha nem alakultak ki valódi, mély szeretetkapcsolatok, az ilyen szép távozás szinte lehetetlen. Az igazi búcsúhoz szeretet és elfogadás szükséges, amelyet csak egy jól működő közeg tud biztosítani.

Tehát a halál is egy olyan élmény, amely összeköt minket?

Az, vagy legalábbis azzá válhat. Szükség van arra, hogy legyenek körülöttünk kísérő emberek, akikkel szeretetkapcsolatban állunk. De egyelőre nem készülök meghalni, épp új kötetem jelent meg.

Én sem. De ha már említettük Kántor Pétert, érdemes elgondolkodni azon, miért érezte szükségét, hogy egy külön vers keretében párbeszédbe bocsájtkozzon vele? Milyen üzeneteket, gondolatokat szeretett volna közvetíteni ezzel a dialógussal?

A kötetben számos hommage vers található, köztük egy Parti Nagy Lajosnak dedikált is. Ezek a költemények költői játékok, amelyekkel tiszteletünket fejezzük ki, kalapemelések és baráti integetések a kollégák irányába.

A kötetben hangsúlyosan jelen vannak a tárgyak. Élettel és képekkel tölti meg őket. Miért fontosak ennyire?

Nem vagyok híve a kidobásnak. Ha valami tönkremegy, inkább megjavíttatom, mintsem hogy elbúcsúzzak tőle. Például a nyaralómban még mindig azt a biciklit használom, amit tizenegy évesen kaptam. Rengeteg alkatrészt cseréltem már rajta, de a szívemhez nőtt, és így is örömmel tekerem. A telefonomat is addig használom, ameddig csak bírja a strapát. Az öltözködési stílusom is jól körvonalazódott, és úgy érzem, hogy harminc körüli korom óta találtam meg azt, ami igazán kényelmes számomra. Persze az idő múlásával néhány ruhadarab elkerülhetetlenül eltűnik, de nem izgat a divat folyamatos változása. Ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnék csinosan vagy nőiesen kinézni, csupán a márkák és a trendek nem vonzanak annyira. Nem vágyom arra, hogy a külvilágnak üzenjek a megjelenésemmel, hogy ki is vagyok valójában. Ha éppen divatba jön, amit szeretek hordani, az nagyszerű, de ha nem, az sem bánt. A lényeg számomra, hogy az egyéniségemhez illeszkedjen a választott öltözet. Szívesen cserélgetem a ruháimat a barátaimmal, így frissítjük a ruhatárunkat anélkül, hogy bármit kidobnánk, és csak minimálisan vásárolunk, inkább egy-egy alapdarabot.

Manapság inkább az a jellemző, hogy mindenki lecserél mindent, akár működik, akár nem.

Ez számomra egyfajta pótszer, ami a pillanatnyi boldogság utáni kutatásról szól. Amikor vágyunk valamire újra, valójában nem csupán az adott dolog vonz bennünket, hanem egy teljesen másfajta élet iránti vágy, amely mentes a sérelmektől, fájdalmaktól és hiányoktól. Ezt az érzést nagyon jól ismerem:

Tudom, hogy a dolgok mélyrehatóan nem változnak, de az a pillanat, amikor úgy érzem, hogy tettem valamit saját magamért, valóban enyhíti a szomorúságot és ad egy kis lökést előre. Egy új illat képes igazán inspirálni, de sajnos az életünk nem áll helyre tőle. Azt tapasztalom, hogy az emberi kapcsolatok minősége egyre inkább romlik, és ezt semmi sem pótolhatja. Ha hiányoznak a működő kis közösségek, ha nincsenek barátaink, akkor minden gyűjtögetés hiábavalónak tűnik.

Mennyire bízik még abban, hogy bár a vers nem feltétlenül változtatja meg az univerzumot, ha csupán egyetlen szívet képes megszólítani, talán az is elegendő ahhoz, hogy értelmet nyerjen?

Biztos vagyok benne, hogy ezt meg tudja valósítani. Nem csupán egyetlen személyre van hatással, hanem többekre is. Azonban már nem hiszek abban, hogy az a boldogság és katarzis, amelyet a vers egy-egy emberben kiválthat, a társadalom egészére bármilyen jelentőséggel bírna. Az egyes egyénekben valóban bekövetkezhet a vers varázsa, felcsillanhat bennük egyfajta öröm és megértés, és valójában mint íróknak, nem is lehet más célunk.