A torban rejlik az igazság.

Krasznahorkai László és Kollár Árpád közötti eszmecsere valódi irodalmi párbeszéd, amelyben a két alkotó különböző nézőpontokat képvisel. Krasznahorkai, a modern magyar próza egyik kiemelkedő alakja, sajátos stílusával és filozófiai mélységével szólal meg, míg Kollár Árpád válasza gyakran a kritikai gondolkodás és a személyes élmények szintjén mozog. Krasznahorkai válasza általában a létezés abszurditásáról és a világ komplexitásáról szól, és arra törekszik, hogy olvasóit mélyebb gondolkodásra ösztönözze. Ezzel szemben Kollár Árpád válaszában válaszul az érzelmekre és a személyes tapasztalatokra helyezi a hangsúlyt, bemutatva a művész és az élet viszonyát, valamint a művészet szerepét a társadalomban. Ez a párbeszéd nem csupán irodalmi vitaként értelmezhető, hanem mint a két különböző világkép találkozása is, amely gazdagítja mindkét fél gondolkodását. A diskurzus során mindkét író felfedi saját filozófiai álláspontját, ezzel hozzájárulva a magyar irodalom sokszínűségéhez. A beszélgetés mélysége és az érvek kidolgozottsága révén a két alkotó nemcsak saját nézőpontjaikat osztják meg, hanem lehetőséget adnak az olvasónak is, hogy saját értelmezéseket alakítson ki a felmerülő kérdésekről.

Néhány nappal ezelőtt a Toldi Moziban volt szerencsém megtekinteni Adam Martinec fiatal rendező első nagyjátékfilmjét, amely a múlt heti budapesti Cseh Filmkarnevál keretein belül debütált. A magyar nyelvű programban Tor címen futott, míg az eredeti cseh címe Mord. A vetítés előtt elhangzott, hogy a film a cseh újhullám hagyományait idézi, ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem annyira szatirikus, mint Jiří Menzel Szigorúan ellenőrzött vonatok című alkotása vagy Milos Forman Tűz van, babám! című klasszikusa. Inkább a realista ábrázolásmód a jellemző rá, noha a humor sem marad el, igaz, visszafogottabb formában jelenik meg. A történet középpontjában egy disznóvágásra készülő, többgenerációs család tagjainak egymás közötti feszültségei állnak. De vajon miért lehet mégis izgalmas számunkra ez a film itt és most?

"Az ember néha filmszínházba vágyik, ha az egész élet az idegzetére mászik", énekeli Laár András. Ha nagyon alacsonyra teszem a lécet, akkor önmagában már annak is örülhetünk, hogy születnek ilyen filmek, hogy meg lehet őket nézni a moziban, és hogy más országok más nyelvű filmjeit is idehozza nekünk valaki. Nincs rossz dolga annak, aki Budapesten, a nagykörúton belül vagy annak vonzáskörzetében lakik, és egy februári hétvégén válogathat a párhuzamosan futó Magyar Filmszemle és a Cseh Filmkarnevál vetítései közül, úgy, hogy előtte a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválra mehetett, utána a Finn Filmnapokra látogathat el, és így tovább. És ha nem is esik hasra egy-egy alkotástól, moziba járni akkor is érdemes.

Néhány dolog kifejezetten bosszant, amikor moziban ülök: a mögöttem ülő köhögése, az előttem lévő, aki kitakarja a képernyőt, és a mellettem csámcsogó személy zaja. Mégis, a mozi varázsa megér egy kis kényelmetlenséget. Például a Torban van egy jelenet, amikor a közönség nevetésben tör ki, én pedig csendben ülök, és szívből együtt érzek a szerencsétlen főszereplővel. A fickó megcsúszik, és a seggére huppan, miközben egy frissen levágott disznóból lecsapolt vért önt magára. Nyilván nem vagyok egyedül a csendes szimpátiámmal, és nem tudnám megmondani, hányan ülnek velem egy hullámhosszon, vagy hányan röhögnek, de ez nem is lényeges. A lényeg az, hogy mindannyian különbözőképpen reagálunk ugyanarra a szituációra, és ezt az élményt soha nem kapnánk meg, ha otthon, a laptop előtt néznénk a filmet. Persze, ha már ketten vagy többen ülnénk együtt, az talán más, de ahhoz a laptop nem elég.

Ha cseh filmet néz az ember - és ez nyilván kiterjeszthető a szlovákra, a lengyelre, i tak dalej -, olyan, mintha magyar filmet nézne. A Tor esetében is elég egy pillantást vetni a sáros udvarra, a férfiak pulóvereire, kabátjaira és sapkáira, és aki valamiért nem tudná, milyen filmre ült be, az is rögtön sejtheti, hogy a történet nem egy dél-angliai vagy szicíliai faluban játszódik, hanem valahol Kelet-Európában. Ezzel persze semmi újat nem mondok, de nyilván ez az ismerősség, ez a kulturális rokonság kell ahhoz, hogy a cseh irodalom (legalábbis Hrabal meg Hašek) vagy a cseh filmművészet viszonylag népszerű legyen nálunk - meg a cseh sör, de annak élvezetéhez talán nem muszáj Kelet-Európában születni. Kusturica azért eljut hozzánk, de például a lengyel Marek Koterskit kevesen ismerik itthon.

Az a Magyarország, amit mi olyan különlegesnek érezzük, valóban egy varázslatos hely. Képzeljük el, ahogy egy amerikai, kanadai vagy ausztrál látogató Európába érkezik, és csodálkozva tapasztalja, hogy néhány órás vonatozás után már egy teljesen más országban találja magát. Egy országban, ahol a nyelv és a pénznem is eltér az otthon megszokottaktól. Aztán újabb néhány óra, és ismét egy újabb ország következik, újabb nyelvvel és más valutával. Számunkra mindez már szinte természetes, mintha a világ ezen sokszínűsége a mindennapjaink része lenne. Megszoktuk, hogy az észt zene az észtek szívéhez szól, a román filmek a románokat fogják meg, és a szerb írók műveit csak a szerb olvasók forgatják. Pedig a „na zdrowie” és a „na zdraví” köszöntések ugyanúgy csengenek, és az egészségünkre emelt poharak mögött felsejlik a közös emberi élmény: a barátság és az összetartozás. Ha valaki esetleg nem él a vodkával, rakijával vagy pálinkával, akkor a hangunkban megjelenik az aggodalom: „Mi a baj, beteg vagy?” – kérdezzük, mert a közös pillanatok, a közös ünneplés és a gondoskodás mindannyiunkat összeköt. Ez az a különleges Magyarország, amelyben a sokszínűség nem csak egy elvont fogalom, hanem a mindennapjaink része.

A Tor cselekménye akár Somogyban vagy Békésben is játszódhatna, és Adam Martinec helyett Boross Martin is rendezhetné a filmet. Nem lenne meglepő, ha Karel Martinec, Aleš Bílík és Pavlína Balner helyett Thuróczy Szabolcsot, Hajduk Károlyt és Lovas Rozit látnánk a vásznon. Mégsem ők szerepelnek, és így lehetőségünk nyílik arra, hogy elképzeljük, hogyan élnek, gondolkodnak és éreznek az emberek egy kis távolságra, pár száz kilométerrel és néhány országhatárral odébb. Megfigyelhetjük, mi az, ami eltér, és mi az, ami hasonló. A nyelv például különbözik, de ezen kívül szinte minden másban egyformák vagyunk. Mondhatni, megszólalásig hasonlítunk egymásra.

Adott egy négygenerációs család, ahol a hagyományok és a modern élet kihívásai összefonódnak. A dédszülők falusi életmódja a családi kötelékek szilárd alapját képezi, és évről évre összegyűlik a család a hagyományos disznóvágásra. Azonban a dédapa és a dédmama számára ez már nem csupán ünnep, hanem egyre inkább terhet jelent. A régi ház falai, amelyek annyi emléket őriznek, mostanra elhanyagoltá váltak, és az állattartás is egyre nagyobb gondot jelent számukra. Középpontban áll Karel, a fiuk, aki nemrégiben elvesztette feleségét, és most próbálja helyrehozni a családi egységet. Ő az, aki szeretné összekötni a múltat és a jelent, miközben a lányai, vejei és unokái is részt vesznek az eseményeken. Közben ott van Lucia és Aleš, akiknek házassága válságba jutott, és nem tudják eldönteni, hogy kisfiuk, Dušan részt vehet-e a disznóvágás látványos forgatagában. Bár első pillantásra nem tűnik különlegesnek az esemény, a nap folyamán váratlan fordulatok következnek be: a rendőrök megjelennek, a dédapa rosszul lesz, Dušan pedig egy váratlan pillanatban megszökik, miközben a disznó is kiszabadul a kerítésből. Ezek az apró események, bár nem nagy drámák, mégis feszültséget és izgalmat hoznak a napba, és feltárják a családi kapcsolatok bonyolultságát. Az élet néha a legapróbb pillanatokban rejti a legnagyobb tanulságokat.

Mindenképpen érdemes időt szánni erre a nem hibátlan, de mégis igazán élvezetes tragikomédiára. A karakterek jelleme színes és árnyalt, és a történet különböző pillanataiban generációs traumák és párkapcsolati nehézségek sűrűsödnek össze. A feszültséget oldó humor nem csupán öncélú poénkodás, hanem mélyebb rétegeket is feltár. Így fest ma egy négygenerációs magyar cseh család. A jelenetekben folyamatosan ott lappang egyfajta melankólia, de a családi tűzhely melege is érződik, még ha a lángok nem is lobognak mindig egyforma erővel. Ismerősen hat a magányos szomszéd alakja, aki az EU-s jogszabályok disznóvágásra vonatkozó megsértésére hivatkozva értesíti a hatóságokat, és - akárcsak a szereplők többsége - a vegetáriánus rendőr sem egydimenziós karakter. Érdekes, hogy a színészek egy része nem hivatásos, ami egy újabb pozitív színt ad a filmhez.

A feljelentő szomszéd említése egy másik korra, pontosabban egy magyar klasszikusra emlékeztet: "Dezsőnek meg kell halnia", mondta Pelikán elvtárs A tanú című műben. A Dezső névre hallgató disznót végül titokban kivégezték. Ez a történet a Rákosi-rendszer sötét időszakába nyúlik vissza. Számunkra, magyarok számára, a tiltás és a feljelentés fogalma nem idegen, még ha csupán filmekből és irodalmi művekből is ismerjük ezeket a tapasztalatokat.

A rendező mesterien bánik a részletekkel, elkerülve a giccses megoldásokat. Nem próbál álomképeket festeni a kihalófélben lévő hagyományokról vagy az összetartó családokról. Ehelyett hitelesen és reálisan mutatja be őket, ahogyan mindannyian ismerjük: tele hibákkal, feszültségekkel, mégis szeretetteljes pillanatokkal.

Közben gondolkodhatunk például azon, hogy ha rajtunk múlna, betiltanánk-e a disznóvágást. Én biztos nem. Vagy azon, hogy városiként vágyunk-e a falusi életre, falusiként a városira. Nos, nekem ebben a pillanatban a város nagyon megfelel. Viszont eszembe jut, hogy a nagyszüleim és a dédszüleim egytől egyig, tényleg kivétel nélkül mindannyian falun születtek, bár egy részük később városba költözött, vagy a falu városiasodott el körülöttük. A gyerekkoromból így aztán teljes egészében kimaradtak a disznótorok, csak az egyik nagyanyámat láttam párszor tyúkot vágni. Ahhoz a generációhoz tartozom, aki akkor sem tudna egy jóízűt nosztalgiázni, ha nagyon akarna. Családok viszont még léteznek, ahogy jó minőségű húsok is, még ha nem is mindig könnyű beszerezni őket.

Felfedeztem egy figyelemre méltó rövidfilmet, amely a Disznóvágás címet viseli, és 2016-ban készült Szakonyi Noémi Veronika rendezésében. Első benyomásom szerint a Torhoz hasonlítható, de valójában egyedi útvonalon halad. A film környezete és a családtagok közötti feszültségek valóban emlékeztetnek a Torra, de az egész történet egyfajta tanmesére emlékeztet. A városból hazalátogató fiatalember új barátnőjével érkezik, hogy részt vegyen a családi disznóvágáson. A rendező ügyesen irányítja a néző szimpátiáját, kezdetben a városból érkező fiú mellett, aki a szűk látókörű falusi családja, különösen a kárörvendő bátyja ellen küzd. Ám ahogy a történet halad előre, egy váratlan fordulat következik be, és a moralitás határvonalai elmosódnak: a rosszindulatot hirtelen jónak, míg a jót gonosznak látjuk.

Itt legalább történik valami, ellentétben az RTL Klub népszerű, kilenc évadon át futó – és valami rejtélyes okból nemsokára új részekkel jelentkező – sorozatával, A mi kis falunkkal. A produkcióban tehetséges színészek játszanak, de sokszor úgy tűnik, mintha nem tudnák, miért is. Valójában egy szlovák sorozat, a Horná Dolná adaptációjáról van szó. A magyar verziót művelt, városi emberek készítik, akik úgy tűnik, hogy a saját körükben szeretnék nevetségessé tenni a falusiakat, akiket a sorozat karikatúrái ábrázolnak. Ezek a szereplők valahogy nem elég hitelesek, viszont a poénok sem igazán ütnek. Ráadásul felfedeztem, hogy van egy epizód, ami a disznóvágás körül forog, de most éppen nincs kedvem megnézni.

Úgy érzem, hogy elérkezett az idő, hogy felfedezzem Csáth Géza "Tor" és Móricz Zsigmond "Disznótor" című novelláit. Közben pedig a gyomrom is jelez, hogy itt az ideje egy kis falatozásnak. Mivel a közelben nem zajlik disznóvágás, alig várom, hogy betérjek egy hentesboltba, ahol a sonkák, szalonnák, kolbászok, valamint a véres és májas hurkák varázslatos világa vár rám. Valószínűleg szalonnát választok, amit fehér kenyérrel, zöldpaprikával, lilahagymával és egy kis tormával fogok tálalni. Az ízek harmóniája bizonyára felejthetetlen élményt nyújt majd!