Száz Pál: Kis-keleti daemonologia 7. - Picollus A "Kis-keleti daemonologia" című mű egy különleges utazásra invitál bennünket a keleti mitológia és a démonológia világába. A hetedik fejezet, amely Picollus névre hallgat, egyedülálló betekintést nyújt a d
A modern világ felfedezte, hogy a démonok és ördögök valójában az előző vallások istenei voltak. Ezt a korai bibliakritika már régóta tudja; az Ószövetség démonai valójában konkurens istennevek, mint például Beliál, amely mögött az ókánaáni Baál név áll. Micsoda baálványimádás ez! Lilith, mint mezopotámiai istennő, Belphegor, az asszírok istene, Asmódeus, a perzsa hagyományok jövevénye, Leviathán, egy ugariti szörny, és Behemót, amely az egyiptomi szent Ápisz bika kultuszára emlékeztet – mindezek a régi hitvilág maradványai. Margaret Murray és mások azt állítják, hogy az európai boszorkányhiedelmek valójában a pogány kultuszok egyházi propagandával megfélemlített, eltorzított örökségei. Elég csak a patás alakjára gondolni, hogy megértsük, mennyire mélyen gyökereznek ezek a hiedelmek a múltban.
Az első modern, az enciklopédikus tudományosságnak eleget tevő démonológia Jacques Collin de Plancy Dictionnaire infernalja. Van e szótárban azonban olyan név is, amellyel nem találkozunk sem a bibliai, sem az antik kútfőkben, de a klasszikus démonológiákban sem.
Picollus, az ősi poroszok által nagy tiszteletnek örvendő démon, akinek a halott feje szimbolikus áldozatként szolgált, különös szerepet játszik a halál és az élet határvonalán. Azokban az utolsó napokban, amikor az emberi létezés végéhez közeledik, Picollus megjelenése figyelmeztet a közelgő végzetre. A hagyományok szerint, ha a démon feltűnik, elengedhetetlen, hogy engesztelést nyerjen, különben visszatér, hogy újra rászálljon az emberekre. Ha pedig harmadszor is megjelenik, már csak az emberi vér felajánlása képes megnyugtatni haragját, ezzel árnyékot vetve az emberi lét végső pillanataira. Picollus így nem csupán egy démon, hanem a halál elkerülhetetlenségének megtestesítője is, akinek tisztelete mélyen gyökerezik az ősi kultúrák világában.
Honnét meríti értesüléseit De Plancy? Ezúttal nem a démonológiai szakirodalom területéről, hanem Simon Grunau 1520-as évekbeli Porosz krónikájából. Ebben a műben felbukkan a régi poroszok halálistene, aki éjjelente kísérteni kezdett, ha valaki a családtagja halála után nem teljesítette az áldozati kötelezettségeit. Az emberi vér áldozatát egy pap végezte, aki a kultuszhelyen megvágta az áldozat karját. Ha a szent tölgyfa zúgni kezdett, az Patollo, a halálisten elégedettségét jelezte. Őt kopasz, ősz szakállú öregemberként ábrázolták, holtsápadt arccal és semmibe révedő tekintettel. Grunau másutt megemlíti, hogy nem csupán emberi, tehén- és lókoponyákat áldoztak neki, hanem a pogány poroszok otthonaikban még az elhunytjaik koponyáit is megőrizték tiszteletére. Grunau műve valóban értékes és páratlan forrás a régmúlt porosz pogány hagyományokat illetően, ám a tudósok körében megítélése vegyes.
A pogány porosz törzsek megtérítése már az első ezredforduló előtt Szent Adalbert fáradozásainak középpontjába került. A két évszázaddal későbbi "térítés" már a modern globalizáció első sikeres nemzetközi kezdeményezéseként értelmezhető, amely a nyugat-balti törzsek eltűnéséhez és ezen keleti területek kolonizációjához vezetett. A német lovagrend fellépése előtt a keresztes hadak, amelyek a pápai áldás mögött álltak, számos kudarcot szenvedtek el, így a Német Lovagrend autonóm hatalomra törése nem meglepő. Képzeljük el, milyen alacsonyra értékelték a pogány életet a középkori lovagok; a harcok során a vér patakokban folyt. A keresztes hadjáratok gépezete előtt a pogány törzseknek nem volt esélyük. A hódított területeken a lovagok várakat és városokat emeltek, így születtek meg Elbing (Elbląg), Braunsberg (Braniewo), Allenstein (Olsztyn), Memel (Klaipéda) és Tilsit (Советск). Königsberget (Калининград) II. Ottokár cseh királyról nevezték el, aki a német-cseh keresztes hadjáratok során Samland ellen vezetett hadat. Természetesen nem mindenkit mészároltak le; akik nem tudtak elmenekülni, azokat gyarmatosították, megkeresztelték és asszimilálták. A hódítók mellé német telepesek érkeztek, akik az ősi erdőket termőfölddé változtatták. A tölgyfákat kivágták, míg az ősi istenek kénytelenek voltak elhagyni a szent ligeteket, hiszen a tűzhelyek füstje elűzte őket a tömjénfüsttől.
A vallásukkal együtt eltűnt a poroszok nyelve is. Christoph Hartknoch történetíró 1684-ban azt írja, élnek még, akik beszélik a régi nyelvet, de jobbára csak vidéken, és főleg az öregek. Egy 1679-es feljegyzése pedig arról tanúskodik, hogy a poroszok egy Pikul (Picolli) nevű rémmel ijesztgetik a gyerekeket. Nos, a névnek ennél több változata is ismert: Patollo, Patulus, Packlus, Pickolis, Picollus...
Milyen titokzatos démonok járják a Kis-Kelet történelmének sötét foltjait? Miféle halálistenek bukkannak fel újra és újra, akiknek csak az emberi vér nyújthat megnyugvást? E kísértetek árnyai, mint a múlt elfeledett titkai, folyamatosan visszatérnek, hogy emlékeztessenek minket a rég elfeledett idők borzalmaira. Milyen erők mozgatják őket, és miért éppen az emberi élet esszenciája az, ami képes megfékezni a haragjukat? A válaszok a történelem mélyén rejtőznek, várva, hogy felfedezzük őket.
Poroszország története sajátos, kis-keleti jelleget öltött, amelyet a démoni hatások is átszőnek. A civilizáció, mely a tagadás szellemére épült, elutasította a keleti hatalom diktátumait, és újraértelmezte a világot. Egy nyelvet eltüntettek, majd a nyelvet eltüntetők nyelvét is eltüntették a térképről. A régmúlt istenek még mindig ott ólálkodnak a hőszigetelt panelházak árnyékában, a falusi templomok megmaradt romjai között, ahol a természet lassan visszaveszi, amit elvett. A romok lidércei a bokrok között rejtőznek, miközben az úgynevezett téglagótika könnyedén újrahasznosíthatóvá válik. A reciklálás a Kis-Keleten nem csupán nyugati trend vagy flakonautomata, hanem a történelem szükségszerű válasza. Az asszimiláció itt nem más, mint az evolúciós alkalmazkodás a körülményekhez, amely a hatalom cinikus természetének tudatosításából születik.
A hódoltság és a hódolás mellett a Kis-Kelet történetének egy másik sötét vonása a helyi lakosság cserélgetése, elűzése és folyamatos telepítése. Ez egy ősi keleti gyakorlat, amely már a babiloniak idejében is jelen volt. A kis-keleti ember azonban mindig váratlanul, szinte sokkolva tapasztalja meg ezt a folyamatot. Csak késlekedve ébred rá a valóságra, ahogy a változások lassan körülötte formálódnak.
Vajon rossz diák lenne csupán a Kis-Kelet, aki nem tudja a tapasztalatát ismeretté alakítani? A königsbergi filozófus szavaival, az aposteriori ismeretekkel lenne a probléma a Kis-Keleten, amikor az ember azzal szembesül, hogy ismereteivel ellentétben a földjét elvehetik tőle?
A történelem olyan, mint egy örök körforgás, ahol a múlt árnyai folyamatosan visszatérnek. Hét és fél évszázaddal ezelőtt a nagy porosz lázadás után a hatalom keze sújtott le, míg nyolcvan évvel ezelőtt Kelet-Poroszország német közössége kénytelen volt elhagyni otthonaikat, vagy éppen kitelepítették őket. Bár az aktuális játékszabályok és a tétek változnak, a játszma alapvetően mégis ugyanaz marad. A térkép helynevei a múlt fájdalmáról, a nyelv elvesztéséről és a határok újrarajzolásáról mesélnek. Van azonban egy különösen fontos tanulság, amelyet gyakran figyelmen kívül hagyunk: az apák vétkeiért a fiak is szenvednek.
* * *
Az én gyermekkorom valahol a Königsberg és Danzig közötti határvonalon, a Visztula-lagúna jegén vesztegelt. Most, hogy kilencvenen túl vagyok, a régmúlt emlékei tűnnek a legélénkebbnek, és Grünwalde olyan élénken él a fejemben, mintha csak tegnap hagytam volna el. Ne is keresd a térképen, teljesen hiábavaló lenne; ma már más néven emlegetik. Kelet-Poroszország keleti szegletében éltünk, az Elchniederungi járásban. Volt egy szép gazdaságunk, földekkel és állatokkal, ahogy az akkoriaknak szokásuk volt. Az egész táj tele volt farmokkal, a legközelebbi szomszédaink tíz-húsz percnyi sétára laktak tőlünk. A templomunk Rausterskirch néven volt ismert, oda jártam keresztelni is; nyolcszögletű épület volt, és ha még meg is maradt, ma már csak romokban állhat.
Az egyik legélénkebb gyermekkori emlékem egy felejthetetlen kaland köré épül, amely 1941. június 30-án kezdődött, amikor megszületett az öcsém, Günter. A szüleim úgy döntöttek, hogy az unokatestvéreimnél, a Zwicker családnál töltöm ezt az időt, hogy ne legyek útban a szülés alatt. Nem firtattam az indokot, inkább boldogan vártam a kalandot, ami csak rám várt, és különösen örültem, hogy együtt lehetek az unokatestvéreimmel. Öten voltak, mind fiúk, és a két legfiatalabb, Bruno és Walter, éppen egykorúak voltak velem. Egyik este felmásztunk egy öreg, odvas tölgyfára, és rémtörténeteket meséltünk egymásnak, miközben a szél zúgott a fák között, a Keleti-tenger felől érkezve. Emlékszem, milyen izgalmas volt, ahogy a sötétség leple alatt felnőttként éltük meg a gyermeki félelmeinket. Ez még azelőtt történt, hogy a három idősebb testvér a frontra került volna. A Zwicker farmja talán tizenkét kilométerre volt, de az odáig vezető vándorút tele volt felfedezésekkel és kalandokkal, amelyek örökre bevésődtek a memóriámba.
Amikor végre hazaértem, egy síró kisbaba várakozott rám. Fogalmam sem volt, hogyan is kezdjek hozzá, talán éppen ezért engedte meg apám, hogy megtartsuk Pelyhest. Ő egy gyönyörű, fehér kóborkutya, még csak félig kölyök, akinek a nagy zűrzavarban sikerült eltévednie, vagy talán a seregekkel érkezett, ki tudja. Apám mindig is jó stratéga volt. „Már nem vagy kisfiú,” mondta, „a rend a lelke mindennek.” Ezt követően egy felnőtteknek való feladatot bízott rám: nekem kellett eljuttatnom a tejet a tartályokban a tejcsarnokhoz. Soha nem vezettem még lovat egyedül. Eddig ezt a feladatot Siegfried bátyám látta el, ő már igazi nagyfiú volt, de most sok fontos dolga akadt az ifjúsági mozgalom miatt, így rám hárult ez a felelősség.
A kis kaland után nem sokkal esett el az év végén a legidősebb Zwicker fiú, később a másik kettő a keleti fronton. Ekkoriban kezdett Hilda nagynéném, anyám Berlinben élő nővére, akiknek karácsonyra mindig tömött libát szoktunk küldeni, a bombázásokról írni.
A halállal először még a háború előtt találkoztam. Egy vagabund, egy furcsa idegen szállt meg nálunk, talán litvánul beszélt. Nagyon öreg volt; a szállásért cserébe fát aprított, de valahogy nem akart visszajönni. Apám találta meg. Sok baja volt a vén litvákkal apámnak, el kellett mennie az orvosért Rauterskirchbe. Aztán vissza. Én kíváncsi gyerek voltam, odaosontam a fáskamrába, és megnéztem a halottat. Máig emlékszem kopasz fejére, ősz szakállára, a fennakadt, üres tekintete fehér homályára. Königsbergbe megy - mondta apám. - Szükségük van a csontvázakra, koponyákra az orvosoknak.
1944. október 13-án Lottét és Liesét fogta be apám, a két kancát. Csak nagy nehezen sikerült meggyőznöm arról, hogy Pelyhest magunkkal vigyük. Arról volt szó, hogy csupán ideiglenesen helyeznek át bennünket, a menekülés szót nem mondták ki, egy német nem menekül. Alighogy elindultunk, apám rájött, hogy otthon hagyta az iratait. Baja lehetett volna, ha igazoltatják. Mivel a Népvihar katonai szervezetnek számított, az eltávozási engedély nélkül könnyen dezertálásként magyarázhatták volna a dolgot. Nekem kellett hazafutnom az iratokért. Amikor beléptem a konyhába, amit az imént hagytunk el, feltűnt az asztal felett egy élénk négyszögletű folt a napszítta tapétán. Leakasztották a Vezér arcképét.
Az iratokat a kredenc legfelső polcán őrizték, egy zárható rekeszben. A kulcs! Az idő sürgetett, mint egy kényszerítő erő. Hirtelen realizáltam, hogy minden eddig betartott szabály most szétfoszlik. A kisfejszével nekiláttam a zárnak, és közben olyan érzés fogott el, mint amikor egy tolvaj lép be a sötét éjszakába.
A Gilge partján sétálgattunk, míg végül megérkeztünk Neufeldébe, Albert nagybátyám farmjára. Itt elválasztottak minket apámtól, aki visszatért az egységéhez, én és Günter pedig anyámmal maradtunk a farmon. Apám sosem járt messzebb Königsbergnél, ahova néha rokonokat látogatott, így ez a hely különös jelentőséggel bírt számára. Szerencsére estére Siegfried is megérkezett, aki néhány héttel korábban az ifjúsági szervezet tagjaként a Mazur-vidékre ment tankárkokat ásni. Nagy örömmel fogadtuk őt. Másnap reggel azonban megérkezett a kiürítés parancsa Neufeldére is. A nagybátyámék sürgősen pakolni kezdtek, míg nekünk csak tovább kellett indulnunk, búcsút véve a farmtól és a megszokott élettől.
Mire Fuchsbergbe értünk, állt a front, és álltunk mi is, azaz maradtunk. Én ott folytattam az iskolát, a közeli Löwenhagenből indult a vonat Königsbergbe, anyám apám tanácsára oda íratott be a gimnáziumba, minden nap mentem. Tanulj, fiam, mert amit megtanulsz, azt nem vehetik el tőled, írta apám utolsó levelében.
Egy teljesen másik világba kerültem. Az iskola nemes, boltíves épülete a belvárosban állt, régimódi eleganciát sugárzott. Emlékszem, amikor a biológiaszertárból először vette elő a tanító úr a csontvázat, nem hittem a szememnek. Egész óra alatt a koponya szemüregébe meredtem, s azon gondolkodtam, vajon nem a vén litváké ez a csontváz? Fennakadt tekintetét máig látom, azt a derengő homályt.
Aztán 1945. január 21. hajnalán a levegő tele volt sürgölődéssel és izgalommal. Futva érkeztem a Königsberg felé vezető útra, ahol a város felé özönlött a nép. Az úton menekültszekerek sokasága haladt, hasonlóan a miénkhez; néhányan kis kordékat húztak, mások biciklivel próbálták elhagyni a helyszínt. Egy szamárfogat is feltűnt, láttunk anyákat babakocsival, tolószékes és mankós katonákat, köztük egyet, aki a vérző fejkötését szorította. Az egyik katona dühösen kiáltott rám: "Mi a feneért állsz itt? Miért nem menekültök? Az oroszok áttörték a védelmi vonalat!"
A készleteink szép lassan kimerültek. Günter állapota aggasztó volt, az alultápláltságtól teljesen legyengült, és sajnos a régi hasmenés is újra visszatért. Miközben az árokba borult szekerek között kutattam, igyekeztem hasznos holmikat felfedezni. Amit találkoztam, az mind értékesnek tűnt, így eltettem őket. „Ezek pisztolytöltények,” mondta Siegfried, miközben bólintott, mintha csak titkos tudással rendelkezett volna.
Thomsdorfnál el kellett búcsúznunk az öreg, megbízható Lottétól. Kénytelenek voltunk otthagyni. Hírek keltek szárnyra arról, hogy Elbing elveszett, nem jutunk rajta keresztül sehogy. Azt beszélték, az egyedüli lehetőség átvágni a Visztula lagúnáján a földnyelvre, onnét pedig tovább Danzig felé. Hogy? A jegén, fiam, a jegén, mondta anyám és megborzongott.
Heilegenbeil irányába a forgalom egyre sűrűsödött, ahogyan azt megszoktam, és ezúttal is egy jól kidolgozott tervvel indultam útnak. Amint Pelyhes váratlanul megzavarta a lovakat, azok elkezdtek izgatottan ugrálni. Gyorsan, szinte észrevétlenül leemeltem a kocsiról a már korábban kiszemelt, bőséges abrakot tartalmazó tarisznyát, és pillanatok alatt el is tűntem a tömegből. Ahogy esteledett, egy elhagyatott, szétszórt dolgokkal teli helyszínen akadt a szemem egy kabátra. Pontosan akkora volt, hogy a sajátom fölé húzhassam, így védettséget adva a hideg ellen. Később rábukkantam egy apró női pisztolyra is, amelybe a hozzá illő kicsiny töltények tökéletesen passzoltak.
A halászfaluban, a lagúna partján ködös idő fogadott, a sík jég a végtelen semmibe veszett. Az emberek tábort ütöttek, apró tüzeket gyújtottak a parton, a légitámadások veszélyével senki sem törődött, babot főztek. Micsoda tarka mizéria: mogorva anyák taknyukat szívó gyerekekkel, az ülésen feje búbjáig bebugyolált alakról az sem látszik, hogy kisgyerek vagy öregasszony.
Hányan vagyunk? Négyen, felelte anyám. Tizenhat felett? Senki. Hány éves vagy, kisfiam? kérdezte a csendőr Siegfriedtől. Tizenhat – válaszolt Siegfried. Tizenöt, kiáltotta anyám. Még nem töltötte be a tizenhatot, tette hozzá gyorsan. Papírok? Hiszen tizenhat ez! Csak tavasszal lesz, könyörgött anyám. Asszonyom, felfelé kerekítünk, nem igaz? Hát akkor! Siegfriednek készülődnie kellett, anyám panaszai senkit sem izgatottak. El tudtok menni Danzigig egyedül is, menni fog, hidd el, mondta Siegfried, miközben a vállamra paskolt. Valahogy olyan rossz érzésem volt, mintha Siegfried azt akarta volna, hogy így legyen. Akkor láttam őt utoljára.
Hozzánk is beosztottak egy anyát a velem egykorú lányával, ők Königsbergből jöttek, mint kiderült. A kocsi után mentek, ahogy anyám is, Günter a szekéren. El kellett osztanunk a súlyt a jégen. Láttam a kislányon, hogy nagyon fázik, odaadtam neki a kabátomat. Ilsének hívták. Mi tagadás, megtetszett, nem akartam, hogy baja essen, még akkor sem, ha talán sohasem látom őt viszont, és nekem amúgy is két kabátom volt.
Egyszer csak a motor zúgása töltötte be a levegőt, és hirtelen három bombázó tűnt fel a ködben – te jó ég! Láttam, ahogy a gépek szikrázva ereszkednek alá, majd tüzet nyitnak. Azonnal a szekér alá menekültünk. Hatalmas robaj hallatszott, és mintha ezer húr egyszerre pattanva tört volna el, úgy hasadt a jég. Az üveg is úgy repedezik, mint egy pókháló, ha megüti valami kemény. A lökéshullám felemelte, majd lesüllyesztette a jeget, és csupán egy hajszálon múlott, hogy be ne szakadjon alattunk. A mai napig előttem lebeg a hófehér repedés az áttetsző jégtükörben, ahogy egy szempillantás alatt átszáguldott a tenyerem között. "Menj a kerekek elől!" – sikított fel anyám, és ezután, észbe kapva, kiugrottam a kocsi alól. Valóban, a megvadult Liese majdnem elragadott magával, épp a bal első kerék mögött volt a fejem; ha a kerék alá kerülök, az biztos, hogy betörné a koponyámat.
Utolsó erőnkből igyekeztünk a part felé. A földnyelv! Kisvártatva tőlünk nem messze újabb kocsi ért partot. Messziről hallottam a jajgatást, véres holttestet emelnek le a szekérről, nekik nem volt szerencséjük a légitámadásnál. Láttam a férfi fennakadt tekintetét. Felismertem benne a vén litvákot, életemben másodszor láttam.
Mindenki egy irányba tartott, Danzig felé, a lagúna jegén folyamatosan érkeztek a menekülők. Az emberek között nagy volt a tumultus, a félelem és a feszültség szinte tapintható volt a levegőben. Gyakran hallani lehetett veszekedéseket, ordítozást, ahogy a stressz és a szorongás felszínre törtek. A front közelsége miatt a tábori kórházakat evakuálniuk kellett, és az emberek viselkedéséből ítélve a bolondokházát is valószínűleg kiürítették.
A készleteink teljesen elfogytak, az utolsó napokban már csak a száraz kenyér végét majszoltuk zsírral, és még az sem volt elég a fél fogunknak. Günter nem tudta lenyelni, visszafordította az ételt, és könnyekben tört ki.
Egy csendes veszteglés során hirtelen meghallottam a nevemet. A két fiatal Zwicker fivér, Bruno és Walter lépett elő, és szívből jövő öröm töltött el, hiszen végre egy ismerős arcot láthattam. Ők Pillauból érkeztek, és komppal keltek át a földnyelvre. Szörnyűségeket meséltek arról, ami ott zajlik, a feszültség és a félelem légköréről. Később azonban nyomuk veszett, és a helyüket csak az emlékük foglalta el.
Körbejártam a környéket, szimatolva az ismerős és ismeretlen szagokat. Egy pelyhes, kibontott oldalú lótetemhez futottam, és láttam, ahogy valaki tépdesni kezdte. Megérintett a látvány, hiszen már napok óta nem találhatott ételt. Találtam egy ügyes kést, és eltettem, hogy később hasznát vehessem. Az út szélén különös, lepellel letakart halmokat pillantottam meg. Az egyikhez léptem, és felemeltem a lepedőt. A lábam mintha a földbe gyökerezett volna: egy halott ember szempárja meredt rám, üvegesen és hidegen. Ugyanolyan homályos tekintet, mint a vén litváké, az arca sárga volt, mint a viasz. Már harmadszor kísértett meg a múlt árnya.
Később, óvatosan, mint egy árnyék, újra a lepedőhöz osontam, és a másik végét sejtekkel teli ujjakkal emeltem fel. Nem kellett csalódnom: a bakancs ragyogó állapotban terült el előttem.
Egy elhagyatott útszakaszon, a parkoló kocsik között rekedtem. Sűrű ködben felbukkantak a vihar által megviselt, csontsovány alakok, akik a lótetemekhez vetették magukat, és mohón falatozni kezdtek a húsból. A katonatiszt, aki a csapatot vezette, undorral elfordította a fejét, és hangosan kiköpött. "Fuj! Kik ezek?" - kérdeztem magamtól. "A rendszer ellenségei" - súgta nekem egy kancsal fickó, aki egykerekűn ült, vállán egy majommal. "Talán a königsbergi cirkuszból szabadultak?" – gondoltam. "A rendszer ellenségei? Én azt hittem, ők a front túlfelén vannak. Orosz hadifoglyok, zsidók, polákok, netán litvánok? Mindegy?" - válaszolt. "Íme, a Birodalom halála." A fickó elindult a kerékpárján. Egy idősebb férfi, aki a nyeregben ült, csendesen megjegyezte: "Íme, a halál Birodalma." Ma már tudom, hogy ekkor már a lágereket is evakuálták. Amikor elhaladtam a katonatiszt mellett, észrevettem a rangjelzésén a koponyát.
Egy fickó megpróbálta elvinni a kocsinkat. Utána eredtem, de a ligetben nem tudott túl gyorsan menekülni. Ráordítottam, és futottam utána, majd előrántottam a pisztolyomat, és lábon lőttem. Ma sem értem, hogyan tudtam használni azt a fegyvert, ami eddig csupán egy játék volt számomra. Úristen, mit tettem! Nem akartam megölni, de ezzel a sérüléssel nem sokáig bírja. Biztos, hogy ezzel megpecsételtem a sorsát. Összeszorult a torkom, amikor arra gondoltam, hogy holnap talán már ő is egy útszéli lepel alatt pihen majd.
Tudtam, hogy elérkezett a vég, Liese feladta a harcot. Anyám próbálta vigasztalni őt, majd megoldást keresett a súlyos helyzetre. Engem ott hagyott a szekér mellett Günterrel, és elindult a halászfaluba. Liese az utolsó leheleteit vette, és láttam, ahogy szenved. Szörnyű volt nézni a gyötrelmét. Megpróbáltam megkeményíteni magam, összeszorítottam a fogaimat, kirántottam a késem, és elhúztam Liese nyakán. Lélegzet-visszafojtva, pattanásig feszülten, könnyeimet visszatartva vártam, hogy véget érjen a szenvedése. Azt hiszem, ebben a pillanatban lettem igazán felnőtt. Később felhasítottam az oldalát, levágtam egy darabot a húsából, egy vékony szeletet elrágcsáltam, és egyet Günter szájába gyömöszöltem, „Zabálj, mert különben megdöglés!” ordítottam rá. Anyám rángatott el tőle, próbálva megállítani a borzalmat.
Az Elbinggel szemben fekvő Kahlberg halászfalu volt, az előkelő városi családok építettek ott nyaralókat. Egy ilyen villában kaptunk szállást, ételt, tejet. Günter jobban nézett ki végre. Meg sem álltunk Danzigig, utána meg Hilda néném berlini címéig.
A königsbergi Ilsével úgy húsz éve találkoztam újra. Ő keleti maradt, Lipcsébe került. Az újraegyesítés után szokás lett keletporosz nosztalgiatalálkozókat szervezni, egy ilyenen botlottunk egymásba, teljesen véletlenül, hiszen nem is tudtuk egymás vezetéknevét. A keleti blokkban ezekről a dolgokról azelőtt nem is lehetett beszélni.
Megmutattam neki a térképet, amelyet korábban készítettem. Egy antikváriumban leltem rá Kelet-Poroszország régies térképére, és azon jelöltem be a menekülési útvonalunkat. Előtte egy autóatlaszt is beszereztem, amely Kalinyingrád körzetét tartalmazta, de azzal nem sokra mentem, hiszen a települések nevei teljesen eltértek a megszokottól. Az antikvár térképen minden település orosz nevét cirill betűkkel fűztem hozzá. Ilse, mivel keleti származású volt, könnyedén olvasta a feliratokat.
Hát így. Háromszor néztem farkasszemet a halállal, de mindig haladékot kaptam. A halál azt csinál, amit akar. Most már nincs hova tovább halogatnom. Velem egy homályosan derengő világ utolsó fénye is kihuny. Tekintetem a semmibe mered majd.
