Rendezte Paul Czinner, a főszerepet pedig Elisabeth Bergner alakítja, a történetet Ladislas Fodor írta | forrás: ma7.sk

A névsorolóban így is elhangozhatott volna: Czinner Pál rendezésében, a főszerepet Elisabeth Bergner alakította. Férj és feleség lévén, mindketten a keleti határok mögül érkeztek, zsidó gyökerekkel bírtak, és Bécsben váltak elismert művészekké, ahonnan aztán a világhír felé vették az irányt. Az ő történetük Hollywoodban keresztezi Fodor Lászlóét is, aki szintén a keleti zsidó hagyományokból indult, és aki bizonyára szívesen mesélt volna a különleges életutakról egy olyan klubban, ahol a művészet és a sorsok találkoznak.

A közelmúltban a közszolgálati televízió bemutatta Czinner talán legkiemelkedőbb alkotását, amely William Shakespeare legártatlanabb, kétesélyes és legkevésbé erőszakos vígjátékának hangosfilm változata. Ebben a darabban, amely híres hírhedtsége ellenére a legkevesebb vérontást vonja maga után, a női főszerepet a világszerte elismert bécsi színésznő, Elisabeth Bergner alakította, míg a férfi főszerepet a pályafutását ezzel a filmmel megkezdő Laurence Olivier játszotta. A filmet Paul Czinner, azaz Czinner Pál rendezte, aki feleségével együtt Londonban élt, nem sokkal Hitler hatalomra kerülése után. A második világháború kitörése előtt hajóra szálltak, hogy elinduljanak az új világ felé. Az új környezetben ugyan már nem várt rájuk annyi lehetőség, de együtt más magyar filmesekkel együtt maradandó nyomot hagytak a filmtörténet lapjain.

Czinner Pál 135 éve ugyan már Bécsben született, de apja, Czinner Bernát (Bertalan) Sátoraljaújhelyről indult el az Osztrák-Magyar Monarchia fővárosába, Bécsbe. Apjával ellentétben őt a kereskedelem nem igazán izgatta, filozófiát és irodalmat tanult, s közben szerelmese lett a színháznak. A messze földön híres Max Reinhardt színházában színészkedik, de ha alkalma adódik, akkor a rendező munkáját is segíti gyakornokként. S itt ismerkedik meg későbbi feleségével, filmjeinek főszereplőjével, Elisabeth Bergnerrel is. Bécsben ismerkedik meg a filmkészítés fortélyaival is, s a húszas években számos némafilmet forgatott, s még több filmnek a forgatókönyvét írta. De nem hazudtolhatta meg apja kereskedő vérét sem, idővel producerként is betársult az általa készített filmekbe, s jól sáfárkodott apja örökségével. 1919-ben A gonosz ember és az Inferno című filmekkel indult a filmes pályája, de első komoly sikerét 1924-ben a Nju - Asszony a lejtőn című filmmel érte el, amely egy szerelmi háromszög története, s Emil Jannings és Conrad Weidt mellett a női főszerepet természetesen már akkor későbbi felesége, Elisabeth Bergner alakítja. A film komoly siker, s innen kezdve felfigyelnek a nevére nemzetközi vonalon is.

Három év elteltével Tirso de Molina művének adaptációjaként, Balázs Béla közreműködésével megvalósul a Donna Juana című film, melyben Balázs nem az egyetlen magyar alkotó, akivel együtt dolgozik. A háború utáni időszakban ő írja a Valahol Európában forgatókönyvét, de már londoni tartózkodása alatt is számos magyar filmes szakemberrel találkozik. Nem meglepő, hiszen a magyarok nemcsak az atomfizika terén bővelkedtek tehetségekben; Londonban is bátran mondhatták volna, hogy „uraim, mostantól magyarul folytathatjuk a beszélgetést.” Ezt követően, egy év múlva, egy merészebb film, az Else kisasszony érkezik, amely Arthur Schnitzler közép-európai pornográf irodalomra tett hatásának egyik úttörője. A történet középpontjában egy jómódú bécsi ügyvéd lánya áll, aki St. Moritzban tölti a nyarát. Itt értesül arról, hogy apja váratlanul csődöt mondott. Egy gazdag műkereskedőhöz fordul segítségért, aki furcsa és meglepő feltételt támaszt: a nőnek meztelenre kell vetkőznie előtte. A filmet természetesen Bergner alakítja a főszerepben.

1931-ben készíti el az Ariane című melodramatikus filmje, amely ismét bizonyítja, hogy igazi erőssége a női lélek ábrázolása, s ehhez ideális partnert talált Bergner személyében, akivel Hitler elől még időben Londonba, majd az USA-ba menekülnek. Az Arainénak 1957-ben elkészül a maga remake-je is, méghozzá a lengyel származású Billy Wilder rendezésében, akinek olyan klasszikusokat köszönhetünk, mint A vád tanúja Charles Leightonnal és Marlene Dietrichhel, a Van, aki forrón szereti Tony Curtis-szel, Jack Lemmonnal és Marilyn Monroeval, a Legénylakás szintén Jack Lemmonnal és Shirley MacLaine-nel s az ugyancsak velük készült Irma, te édes. De ő vitte sikerre a Molnár Ferenc Egy, kettő, három című darabjából készült filmet is. Nos, az Ariane remake-je ugyancsak kilúgozott változatban s meglehetősen hosszadalmas tálalásban került 1957-ben a nézők elé, igaz, sok mindenért kárpótolt az idősödő Gary Cooper, Maurice Chevalier és a még szinte pályakezdő, de már A római vakáció, a Sabrina és a Háború és béke fényeien megfürdött Audrey Hepburn pazar játéka.

Utolsó jelentős filmje az 1939-ben bemutatott A szerelem tolvaja című mozi, amelyet Magyarországon pár nappal a második világégés kitörése után szintén bemutattak. A film egyik érdekessége, hogy egy cseh író, Karel Josef Beneš regénye alapján készült, s Bergner mellett a férfi főszerepet a később szintén világhírnévig jutó Michael Redgrave játssza. A történet főszereplője egy ikerpár, Sylvia és Martina (mindkét szerepet Bergner alakítja), akik közül Sylvia életvidám és szeret flörtölni, míg testvére a magányt kedveli és napokon át Svájc hegyeit járja. Egy kirándulásán Martina találkozik egy fiatal természettudóssal, Alannel és beleszeret. Vonzalmuk látszólag kölcsönös, de amikor a férfi megismerkedik a kacér Sylviával is, inkább őt választja. Az esküvő után Alan egy régóta tervezett expedíció vezetőjeként elutazik a Himalájába. A két nővér egy nyaralás alkalmával vitorlázni indul, viharba kerülnek, és Sylvia meghal. Martinát mindenki Sylviának tartja, és ő Alan miatt felvállalja a testvére szerepét. Ázsiából Alan expedíciója Athénba érkezik, Martina is odautazik, és elhatározása ellenére végül bevallja: halott húgának adta ki magát, hogy együtt lehessen a férfival, akit szeret. Alan úgy érzi, valóban egymáshoz tartoznak.

Az Eriprando Visconti rendezésében készült film forgatókönyvét Ladislas Fodor, egy különleges életúttal rendelkező író jegyzi. Fodor 1898-ban látta meg a napvilágot a Terézvárosban, azonban apja, Friedländer Schoel néven, a kárpátaljai Huszton született, amely város nem csupán az ő, hanem Szép Ernő és Benda Jenő pályafutásának is fontos állomása volt. Apja kalapbélés készítőként dolgozott, hogy eltartsa a családot. 1911-ben a család közösen döntött úgy, hogy a Fodor nevet választják, és apja áttért a katolikus vallásra is. Azonban a második világháború kitörésekor, amikor Ausztria Hitler hatalma alá került, Fodor úgy érezte, hogy ideje áthajózni az óceán túloldalára, ahol már elismert forgatókönyvíróként tevékenykedett.

A rendszerváltást követő években, amikor a magyar tévéfilmgyártás még próbálta megőrizni működőképességét, Málnay Levente két, a gazdasági válság idején játszódó alkotása emelkedett ki a mezőnyből. A „A templom egere” és a „Helyet az ifjúságnak!” című keserédes vígjátékok komoly szakmai és közönségi elismerésben részesültek. Az előbbi filmben Für Anikó és Oszter Sándor nyújt emlékezetes teljesítményt, míg az utóbbiban Hirtling István és Balázsovits Edit brillírozik, ezzel búcsúztatva a tévéjátékok aranykorát. Fodor László hosszú éveket töltött Los Angelesben, ahol szinte folyamatosan ontotta a kiváló forgatókönyveket. Ám a honvágy végül Európába szólította, ahol Németországban telepedett le. Itt sem tétlenkedett, hiszen ő az egyik írója annak a „Nem kell mindig kaviár” című sorozatnak, amely Magyarországon kisebb-nagyobb hullámzásokkal, de óriási sikerrel futott. A sorozat hőse, Thomas Lieven – akit Siegfried Rauch alakít – mindig a következő mondattal zárja a beszélgetéseit: „Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem!” A következő részben Putty Liával folytatjuk a történetet.