Készült egy olyan különleges felvétel a pápáról, amelyre korábban még nem volt példa egyetlen egyházfő esetében sem.

XIII. Leó pápa nemcsak a modern katolikus társadalmi tanítás megalkotója és a 19. század egyik legfontosabb egyházfője volt, hanem technikatörténeti szempontból is különleges alak: ő a legkorábban született ember, akit mozgóképen megörökítettek. A Napóleon korában világra jött pápa alakja így egyszerre kötődik a múlt századok hagyományaihoz és a mozgókép forradalmához.

Az utóbbi napokban a médiában Ferenc pápa halála után az utódja megválasztására összehívott konklávé és az új pápa, XIV. Leó megválasztása vált a középpontba. Ilyen jelentős események kapcsán azonban elkerülhetetlen, hogy a történelem homályából előbújjanak a régi pápák is, akik egykor meghatározó szerepet játszottak az egyház életében.

Közülük számos életrajz méltán érdemelte ki a helyét a történelem könyveinek dicsfényes lapjain. Ám kevesen tudják, hogy egy korábbi pápa volt az, aki a mozgóképek korának hajnalán a történelem egyik legismertebb kamerák előtti szereplőjévé vált.

Az olasz XIII. Leó nem csupán pápai tevékenységével hagyott nyomot a történelem lapjain. Ő volt az első egyházfő – sőt, az első ismert személy – aki filmfelvételen is feltűnt, ráadásul egyetlen felvételen.

A felvételek 1896 táján készültek a Vatikán falai között, csupán egy évvel a mozgókép hivatalos debütálása után. A legismertebb képsorban a pápa trónján ül, és megáldja a kamerát, ezzel pedig a világot is. Ez a szimbolikus mozdulat egy hidat képezett a múlt és a jövő között – egy pápa, aki még Napóleon uralkodása alatt látta meg a napvilágot, áldását adja az emberi kreativitás új korszakának, a filmművészet hajnalának.

Az 1890-es évek elején William Kennedy Dickson volt az, aki megalkotta a világ egyik első mozgóképkameráját Thomas Edison megbízásából, a New York állambeli Menlo Parkban. Mivel szerette volna bemutatni ezt a varázslatos új technológiát, beutazta a világot, és videókat kezdett készíteni. Ezt a célját pedig jócskán sikerült túlszárnyalnia is: 1896-ban, mindössze néhány évvel azután, hogy feltalálta a szerkezetet, történelmet írt azzal, hogy rövidfilmet készített XIII. Leó pápáról a Vatikánban.

Ez a film legalább három szempontból is kiemelkedő történelmi értékkel bír. Először is, ez az első olyan mozgóképes felvétel, amely egy pápáról készült. Korábban csak fényképek és festmények örökítették meg a pápák alakját, a legutolsó, akiről fénykép készült, éppen a fényképezés feltalálásának idején élt. Második szempontként emelhető ki, hogy XIII. Leó, amikor a felvétel készült, már 86 éves volt, hiszen 1810-ben született. Ezzel ő a legidősebb személy, akit valaha filmre vettek (legalábbis a megmaradt felvételek között). Végezetül, a film rögzítette valószínűleg az első pápai áldást mozgóképen, így ez a videó igazán különleges történelmi pillanatokat örökít meg.

A pápa ráadásul nemcsak a valaha lefilmezett legidősebb ember, hanem ő volt az első egyházfő is, akinek hangját rögzítették. A szóban forgó (ide kattintva meg is hallgatható) felvétel 1903-ban született, amelyet Gianni Bettini viaszhengerre rögzített.

Na de ki volt XIII. Leó, és mivel alkotott még maradandót?

A mai napig tisztelet övezi a pápa személyét, aki Vincenzo Gioacchino Pecci néven látta meg a napvilágot a Róma és Nápoly közötti festői Carpineto Romanóban, 1810. március 2-án. Apja, Lodovico Pecci gróf, míg édesanyja, Anna Prosperi-Busi, szintén nemesi származású volt. A családnak összesen hét gyermekük született, és Vincenzo a hatodik helyet foglalta el a sorban. Fiatal éveiben, és később is, különösen szoros kapcsolat fűzte bátyjához, Giuseppéhez, aki szintén a papi hivatásra készült, és akivel szoros kötelék alakult ki.

Mindketten a jezsuiták viterbói kollégiumában tanultak, és hamar kitűntek kiváló szellemi képességükkel. 1824-ben Rómába kerültek, és XII. Leó pápának köszönhetően a Gregoriana Pápai Egyetemen folytathatták tanulmányaikat. Végül testvére belépett a jezsuita rendbe, ő azonban a papi pályán maradt. Egyik egyetemi előadását meghallván, 1837. február 14-én XVI. Gergely pápa személyi prelátusává nevezte ki, még azelőtt, hogy december 31-én pappá szentelték volna. 1841 nyarától másfél éven át Perugia kormányzója volt, ahol azonnal reformok megvalósításába kezdett. Miután mezőgazdasági és hitelszövetkezeteket alapított, forradalmasította a helyi gazdaságot. Sikerei ellenére azonban hamarosan ismét továbbállt.

1843-tól kezdődően diplomataként tevékenykedett, Belgiumban nunciusként kiemelkedő eredményeket ért el, ügyesen lavírozva a helyi liberális és katolikus erők közötti összetett politikai tájban. Később Perugia püspökévé nevezték ki, ahol 32 éven át irányította a tartomány egyházmegyéjét. E hosszú és eredményes szolgálat alatt nemcsak mély lelkipásztori tapasztalatokra tett szert, hanem jelentős adminisztratív ismeretekre is, amelyek későbbi pápai hivatala során különösen hasznosnak bizonyultak. IX. Piusz pápa 1853-ban bíborossá emelte, így elismerve munkásságát és elkötelezettségét az egyház iránt.

XIII. Leó 1878. február 20-án foglalta el Szent Péter trónját, miután IX. Piusz pápa 31 évnyi szolgálata után eltávozott az élők sorából. A konklávé zökkenőmentesen zajlott, és a 68 éves Pecci bíboros, aki már hosszú ideje betöltött jelentős egyházi pozíciókat, kompromisszumos jelöltként került a pápai székbe.

XIII. Leó pápa 1878-as trónra lépésekor az egyház egy különös kettősség közepette találta magát: belső megújulás és külső elszigetelődés jellemezte a korabeli helyzetet. Szellemi és lelki téren jelentős fejlődés indult: új szerzetesrendek, missziók és lelkiségi mozgalmak virágoztak, a gregorián énekek pedig újraéledtek. Ezzel szemben azonban a világi hatalmakkal való viszony sok helyen feszültségekhez vezetett. Európa több országában – például Franciaországban, Németországban és Olaszországban – az állam nyíltan fellépett az egyház ellen, a katolikusokat politikai és társadalmi szempontból is egyre inkább háttérbe szorították.

Az ipari forradalom hatására világszerte felerősödött a társadalmi szegénység és az osztályok közötti feszültség, ami különösen súlyosan érintette a munkásosztályt. A kapitalizmus ellentmondásai és a munkavállalók elnyomása hozzájárultak a marxizmus és más szekuláris ideológiák elterjedéséhez. XIII. Leó pápának tudomására jutott, hogy az egyháznak aktívan reagálnia kell ezekre a kihívásokra, ha meg kívánja őrizni erkölcsi vezető szerepét a társadalomban. E gondolatok jegyében született meg 1891-ben a Rerum Novarum (Az új dolgok) című enciklika, amely először fogalmazta meg a keresztény társadalmi tanítást a munka természetéről, a munkaadók és munkavállalók közötti kapcsolatról, valamint az igazságos társadalmi rend alapelveiről.

Diplomáciai ügyességének köszönhetően sikerült megtörnie az egyházellenes törvények szigorát több országban, különösen Németországban, ahol a IX. Piusz idején kibontakozó Kulturkampf során az egyház súlyos üldözéseken ment keresztül. E nehéz időszak után sikeresen helyreállította az egyház működésének alapvető feltételeit. Nemzetközi elismertsége gyors ütemben nőtt: számos államfő kereste fel, és külpolitikai aktivitása egyre inkább középpontba került.

Belső egyházpolitikájában a vallásos élet megerősítésére, az oktatás támogatására és a katolikus teológiai gondolkodás megújítására irányuló törekvései révén jelentős hatást gyakorolt az egyházra. Kiemelten foglalkozott Szent Tamás tanításának újbóli középpontba állításával, elindította műveinek kritikai kiadását, ezzel megalapozva a modern neotomizmus fejlődését. Noha számos területen sikeresnek bizonyult, kapcsolatai Olaszországgal és Franciaországgal nem hozták meg a kívánt eredményeket. Róma ügyét továbbra is egy elfoglalt államként kezelte, míg a francia katolikusok meggyőzésére tett erőfeszítései a köztársasági rendszer elfogadásáról nem váltották be a reményeket - az egyházellenes támadások csak egyre élesebbé váltak.

XIII. Leó pápasága jelentős fordulópontot jelentett a katolikus egyház történetében, hiszen ez alatt az időszak alatt a vallási intézmény végre megnyitotta kapuit a modern világ felé. A pápaság nem csupán a hagyományos dogmákat őrizte, hanem aktívan részt vett a társadalmi és politikai diskurzusokban is, erkölcsi irányt mutatva egy új korszak kihívásaihoz. Ezzel a lépéssel új hidakat épített a hívők és a kortárs társadalom között, amely a nyitottság és a párbeszéd szellemében valósult meg.

Összesen 248 püspökséget és 48 apostoli vikariátust, valamint prefektúrát hozott létre. 1903. július 20-án, 93 éves korában, 25 évnyi pápai szolgálat után távozott az élők sorából, ezzel ő lett a negyedik leghosszabb ideig regnáló pápa a történelemben, Péter, IX. Piusz és II. János Pál után. Utódja X. Piusz lett.