Mosolyra kényszerített, könnyes szemű gyerekek, villódzó fények a plázában - az áruházi Mikulás meséje.

Az ünnepek közeledtével a közösségi médiában egyre inkább elárasztanak minket azok a fotók, ahol a Mikulás ölében ülnek a boldog, ámde izgatott gyerekek, akik az ajándékokra várva tűkön ülnek. De vajon mi áll e hagyomány mögött? És kinek hoz igazán örömet ez a szokás? Szabó Anna Eszter gondolatai.

Habár nálunk nem terjedt el (még) ez a hagyomány, a filmekből, sorozatokból és a közösségi oldalakon terjedő képekből, videókból jól ismerjük mi is az úgynevezett pláza-Mikulás-jelenséget, amikor feszengő vagy akár hisztérikusan, rettegve síró gyerekeket fotóznak a C kategóriás, műszakállas Mikulás ölében, miközben egy harsány, zöld manójelmezbe bújt sipkás fotós mosolyt követel tőlük.

Ez a helyzet egy igazi furcsaság, amit nehezen lehet elképzelni. A szülők mintha egyfajta különös játékot játszanának, lelkesen tolják a gyereküket a titokzatos, piros ruhás idegen ölébe, és csak akkor hajlandók visszaszerezni, ha megkapják azt a fránya fényképet. Az egész szituáció olyan, mintha egy abszurd film forgatásán lennénk, ahol a határok a valóság és a képzelet között teljesen elmosódnak.

Hogy mire kell az a kép? A kérdés jogos. Hiszen az egész szituáció láthatóan mindenkinek rossz. Rossz a gyereknek, mert akár még a saját nagymamája ölébe se akar mindig beleülni, nemhogy egy idegenébe - amit amúgy máskor, más helyzetben mindig mondogatnak a szülők, hogy tilos, nem szabad -, de rossz a mindenkori Mikulásnak is, hiszen ha egyszer ő a gyerekek kedvence, mi értelme van annak, ha megutáltatják őt az első számú rajongóbázisával. Egyedül a szülők élvezik a dolgot, legalábbis látszólag, és ez is teljesen érthetetlen. A neten keringő videók nagy részén míg a gyerek sír, a szülők hahotáznak, hogy mennyire vicces, ahogy a kislányuk, kisfiuk - mondanám másképp, de nem tudom - szenved. Láttam egy olyan videót, amiben a kislánynak minden atomja tiltakozott, iszonyúan sírt, de amikor rászóltak, hogy mosolyogjon a kép miatt, egy pillanatra abbahagyta a sírást és virított egy óriási mosolyt. Aztán sírt tovább. De legalább a fotó elkészült.

Érdekelni kezdett, hogy végül is honnan jött ez az egész. Hogy került a Mikulás a plázákba?

Kezdjük a legelején! Az egész Mikulás-őrület egy bizonyos Szent Miklós nevű keresztény püspökhöz köthető, aki a mai Törökország területén élt valamikor a háromszázas években. Csodatevő Miklósként vált ismertté, amiért ajándékokkal lepte meg a szegényeket. Persze ezek az ajándékok még nem csoki vagy méregdrága játékok voltak. Egy legenda szerint például három fiatal lánynak hozományt kínált, amikor apjuk mindenét elvesztette, így megúszták, hogy prostituáltként kelljen túlélniük a nincstelenséget.

A középkor folyamán alakult ki az a kedves hagyomány, hogy Szent Miklós napján, december 6-a előestéjén a gyermekek ajándékokat kaptak. Szent Miklós mindig is ott osztogatta ajándékait, ahol a legnagyobb szükség volt rá, így népszerűsége még a tizenhatodik századi protestáns reformáció idején is megmaradt, amikor a szentek iránti tisztelet némileg csökkent.

A jelenség fokozatosan terjedt el, miközben csupán a kellékek, díszletek és jelmezek változtak. Angliában Father Christmas néven ismerték, míg Franciaországban Père Noël, Hollandiában pedig Sinterklaas névre hallgattak. A Santa Claus figura 1700-as években lépett színre az Egyesült Államokban, köszönhetően a holland bevándorlóknak, akik hozták magukkal hagyományaikat. 1773-ban egy New York-i újság először használta az angolosított változatát a névnek. Ezt követően a jótékony és segítőkész Szent Miklós ünnepe fokozatosan háttérbe szorult. Az 1820-as évek elején már megjelentek az első reklámkampányok, amelyek a karácsonyi vásárlásra buzdították az embereket.

Az addig kimondottan filigrán Mikulás ekkoriban kezdett el pocakot növeszteni, legalábbis az illusztrációk és leírások ezt igazolják. A szegények jótevőjéből így vált a bőség és jólét szimbóluma.

A korábban kék, sőt egynéhány ábrázolás szerint zöld hacuka az 1870-es években vált pirossá egy Thomas Nast nevű illusztrátornak köszönhetően. Ő rajzolta meg először a Mikulást fekete övvel, fehér prémmel és pirospozsgás arccal. Állítólag egy 1823-as mű, a The Night Before Christmas címen elterjedt versből merített ihletet. Na de térjünk a tárgyra: miként került a Mikulás a bevásárlóközpontokba?

Ahogy a Mikulás fokozatosan a karácsony szimbólumává vált, az üzletek tulajdonosai is észrevették, hogy a kedves, nagy pocakú figura vonzza a vásárlók figyelmét. Kezdetben poszterekkel, díszítőelemekkel és különféle figurákkal próbálták meg csalogatni a vevőket, de hamar felmerült a kérdés: miért ne öltözködhetnének ők maguk is Mikulásnak? Elég egy jól megválasztott jelmez, némi tömőanyag a pocakra és egy műszakáll, hogy megteremtsék a varázslatos atmoszférát. Így nemcsak a vásárlás élményét fokozzák, hanem a bevétel is szárnyakat kap!

1890-et írtunk, amikor egy James Edgar, aki a Colonel Jim néven is ismert, Boston szívében egy merész ötlettel állt elő. Ő készítette el az első Mikulás-jelmezt, amelyet saját magára húzott, hogy a város legnépszerűbb áruházi üzletében fogadja a vásárlókat és azok gyermekeit. Az ötlet óriási népszerűséget hozott! Olyannyira, hogy a gyermekek szeme felcsillant a csodás látványtól, és a szülők is örömmel osztoztak a varázslatos pillanatokban. Az ünnepi hangulat szinte tapinthatóvá vált, és az emberek alig várták, hogy újra találkozhassanak a kedves Mikulással, aki minden évben visszatért, hogy színt és boldogságot csempésszen a hideg téli napokba. Az esemény így nem csupán egy újabb marketingfogás volt, hanem egy olyan hagyomány kezdete, amely a jövő generációinak is örömet hozott.

Eleinte csupán egy napra szóló, váratlan ötletnek tűnt a beöltözés, ám a hír villámgyorsan elrepült, hogy a Mikulás az áruházban várja a gyerekeket. Így hát a hét végére már hosszú sorokban álltak a kicsik és családjaik az üzlet bejárata előtt, izgatottan várva, hogy végre találkozhassanak a mesebeli figura. A türelmetlenségük szinte tapintható volt, hiszen mindenki alig várta, hogy beszélhessen a piros ruhás jótevővel.

Ez a pillanat mérföldkőnek számított a Mikulás történetében, hiszen Colonel Jim anélkül indított el egy új, máig tartó trendet, hogy erről bármit is sejtett volna. A következő évben az ország különböző részein egyre több Mikulás bukkant fel, miután a bostoni esemény híre eljutott mindenhová, és évről évre egyre többen követték a nyomdokait. 1937-re odáig fejlődött a helyzet, hogy a michigani Midland városában megalapították a Charles W. Howard Santa Claus School nevű intézményt, ahol három nap alatt képezték ki a sikeres, professzionális áruházi Mikulásokat.

A történet 1943-ig nyúlik vissza, amikor egy seattle-i áruházi Mikulás-találkozón Arthur Frenchnek, a helyi újság fotóriporterének annyira megtetszett a műsor, hogy úgy döntött, lefotózza a pillanatot, ahogy rácsodálkoznak a varázslatos találkozásra. Oké, azért ezt ne úgy képzeljük el, hogy French olyannyira meghatódott, hogy a könnyeivel küszködve nyúlt a kamerája után. Mint a modern Mikulás körül minden, úgy ez is azonnal üzleti fogássá vált, és a fényképész egy dollárért cserébe kapta lencsevégre a gyerekeket a találkozás közben. Így esett, hogy 1943 decemberében French tízezer dollárt keresett, ami még most is óriási összegnek számít, hát még akkor. Három évvel később French otthagyta az újságot, amelynél addig dolgozott, és saját stúdiót nyitott.

Az ötvenes években egyre népszerűbbé váló bevásárlóközpontokban már nem is volt kérdés, hogy a karácsonyi szezonra leszerződtetnek egy Mikulást, és persze, ha már ott van, a pillanatot is megörökíti valaki.

Ez a történet a Mikulás plázákba kerülésének hátterét tárja fel. Az eredeti elképzelésnek azonban nem volt semmi köze ahhoz, hogy a gyerekekre olyan dolgokat kényszerítsenek, amiket nem szeretnének.

A jelenleg elérhető videók és fényképek áradatában sok szülő olyan szituációkba sodorja a gyermekeit, amelyek számukra kényelmetlenek – például amikor idegenek ölébe ültetik őket. Ezen kívül gyakran sértik a gyerekek határait is, amikor sírás közben fotózzák le őket. Mindezek mellett pedig a gyerekek számára megalázó lehet, hogy ezeket a pillanatokat az internetre is felteszik.

A pláza-Mikulás mára a karácsonyi ünnep szimbólumává vált, összekapcsolva a varázslatos hangulatot a vásárlás lázával és az üzleti érdekekkel. De vajon a gyerekeknek még van-e szerepük ebben a mesében? Ez egy érdekes kérdés, amit érdemes megfontolni.