Anita, a kitüntetett nevelőszülő, szívhez szólóan mesélt az általa gondozott gyermekek életéről.

Anitát decemberben Szent Anna díjjal tüntették ki / Fotó: Fuszek Gábor

- Nagy családban nőttem fel, így kisgyermekkorom óta én is hasonlóra vágytam. Akkoriban úgy képzeltem, nem lesz férjem, sem saját gyermekem, csak örökbefogadottak. Aztán végül is másképp alakult az életem - kezdte Anita mosolyogva, miközben takaros, gyerekzsivajtól hangos házába kalauzolt minket férje, György társaságában.

- Mielőtt megszületett volna a Down-szindrómás lányunk, nem is meséltem a férjemnek ezekről a dolgokról. Aztán néhány évvel később ő vetette fel, mi lenne, ha örökbe fogadnánk egy másik downos kislányt is. Mire én azt feleltem, hogy akkor talán már jobb ötlet lenne nevelőszülőnek lenni, mert így nem egy, hanem sok másik gyereknek segíthetünk. Ő pedig belement. Bizonyos létszám felett a nevelőszülőknek szüksége van egy segítőre, az enyém Gyuri lett.

Hihetetlenül hálás vagyok neki; nélküle nem tudnám megoldani a dolgaimat.

A nappali tele volt élettel, az apróságok vidáman szaladgáltak és játszadoztak egymással, miközben a nagyobbak csendesen elmerültek a telefonjaik világában, mintha csak egy másik dimenzióba léptek volna.

- A legkisebb a 4 éves Nikolász Kevin, ő csecsemőkori agyi bénulással született. Nemrég kapott hallókészüléket, így remélhetőleg felzárkózik a társai mellé. Őt egy testvérpáros, Leila és Jázmin követi, előbbi Turner-szindrómával küzd. Ez egy kromoszómarendellenesség, ami alacsony termettel és hormonális problémákkal jár. Dominik 16 esztendős, már nagyfiú, ő a baptista közösségben talált rá önmagára, Cintia pedig Esztergomban tanul sportedzőnek, birkózik, több országos versenyt is nyert már. A legnagyobb Lali, aki autizmussal küzd, ő szakácsnak tanul

- mutatta be a gyerekeket Anita csillogó szemmel.

Nem is kétséges, hogy az asszony minden egyes gyermeket a sajátjának érez, mégis mindig tisztában van a végső céllal. A nevelőszülő feladata abban rejlik, hogy felkészítse a kicsiket az önálló élet kihívásaira. Amikor elérkezik az idő, bármennyire is nehéz legyen, el kell búcsúzniuk egymástól: akár a családjukhoz kerülnek vissza, akár felnőttként saját útra lépnek.

Mint minden szülőnek és nevelőszülőnek, úgy nekünk is az elengedés jelenti a legnagyobb kihívást. Ez a hivatás legnehezebb része, hiszen a szívünkhöz nőtt gyermekekről van szó. Mégis, mélyen hiszem, hogy ez a helyes út, és talán éppen ezért a legszebb is: amikor látom, hogy egy gyermek rátalál az örökbefogadó családjára, vagy ahogy felnőve megtalálja a saját útját. Mindezek mellett a mai napig ápolom a kapcsolatot mindegyikükkel. Szívem szerint végtelen ideig folytatnám ezt a csodálatos küldetést!