Az "Éhezők viadala", az iskola világának sötét titkai és az izlandi gyilkosságok mind olyan témák, amelyek izgalmasan összekapcsolódnak a feszültséggel teli narratívák világában. A fiatalok harca a túlélésért, a nevelési intézmények mögött megbúvó titkos
Minden hónapban elhozzuk nektek olvasónaplónkat, ahol a szerkesztőség tagjai megosztják legfrissebb olvasmányélményeiket. Az utóbbi időben Izland varázslatos tájain kalandoztunk, miközben a disztópiák sötét világába merültünk az Egyesült Államokban. De nem feledkeztünk meg a könnyedebb olvasmányokról sem: beiktattunk egy szórakoztató esszégyűjteményt és a kritikai pedagógia alapművét is, hogy széles spektrumot nyújtsunk az olvasóinknak.
Ha valaki esetleg azt hinné, hogy az északi népek csak az utóbbi évtizedekben váltak krimiexport-nagyhatalommá, arra alaposan rácáfol a Fekete madarak. A 20. század egyik legnagyobb izlandi írója, a négyszer Nobel-díjra jelölt és Hemingway által is csodált Gunnar Gunnarson bűnügyi regénye ugyanis már csaknem száz éve, 1929-ben jelent meg először. Azóta persze számos nyelvre lefordították, és december óta végre magyarul is olvasható (Veress Dávid veretes fordításában). Tőről metszett true crime kötetről van szó, amelyben Gunnarson egy még sokkal régebbi, 1802-es kettősgyilkossági ügyet dolgoz fel, a korabeli perdokumentumokat használva sorvezetőként a fikciós elbeszéléshez. A tárgyalótermi drámák rajongójaként engem már az Izlandon elhíresült per fordulatos újramesélésével is megvett a regény - különösen érdekes, hogy miként zajlott egy bizonyítási eljárás a kétszáz évvel ezelőtti Izlandon -, ám a szerző ennél jóval nagyobb célokat tűzött ki maga elé. Mert a gyilkossági rejtély felderítése itt még a feloldozás átmeneti illúzióját sem hozza el: az igazságszolgáltatás beteljesedésével a legkevésbé sem zökken helyre, sőt, még inkább felborul az erkölcsi rend. A hagyományos krimi-logikán túllépve tehát hamar megérkezünk a feloldhatatlan vallási, morális és társadalmi dilemmák terepére. Ennyiben találó a fülszöveg világirodalmi hasonlata, amely az "izlandi Bűn és bűnhődésként" címkézi fel a Fekete madarakat, még ha itt sokkal hétköznapibb indulatok mozgatják is a szereplőket, mint a teoretikus önhittségből gyilkoló Raszkolnyikovot. A spirituális alapvetést biztosítja, hogy Gunnarsonnál az eseményeket nem az elkövető, a nyomozó, a bíró, vagy a mindent tudó elbeszélő szemszögéből ismerjük meg, hanem egy lelki válságba került lelkész visszaemlékezéseiből, aki a megrendítő per idején még pályája elején járt.
Az igazság! Vajon nem az elme végtelen, éhes farkasainak egyike az igazság keresése? Talán a legárulóbbak közé tartozik... Az igazság! Nem a lét egyik sötét, rekedt és vágyakozó keselyűje? S nem osztozik-e az élet más törvényeivel: szaporodásra és elpusztításra való hajlammal?
Záporoznak az ehhez hasonló filozofikus kérdések, amelyek a mai fül számára néha kicsit túlzottan dramatikusnak tűnnek, ám időtlenségükből mit sem veszítettek, és a válaszok továbbra is rejtve maradnak, akárcsak száz vagy kétszáz évvel ezelőtt. Az emberi létezés tragédiáinak feltárásához pedig tökéletesen illik a zord izlandi táj, amely a történet hátterét képezi. Olvasói élmény szempontjából érdemes kiemelni a minimalistán is megjelenő, figyelemfelkeltő dizájnt, valamint a könyv elején található térképet, amely segít eligibilizálni a szereplők által említett fjordok és települések közötti kapcsolatokat.
Nora Ephron: I Feel Bad About My Neck (Doubleday, 2020, 206 oldal) egy olyan mű, amelyben a szerző humorral és éleslátással reflektál az öregedés kihívásaira, különösen a női test változásaira. Ephron szellemes anekdotákon és személyes tapasztalatokon keresztül tárja elénk a szépségideálokkal való küzdelmet, miközben megosztja gondolatait az életről, a szerelemről és a barátságról. A könyv nem csupán a külső megjelenésről szól, hanem a belső értékek és a női identitás mélyebb megértéséről is, mindezt egyedi stílusával és szellemes megfogalmazásaival tálalva. Ephron írása egyfajta felhívás, hogy fogadjuk el magunkat, ahogy vagyunk, miközben nevetünk a múló idő ironikus játékain.
Nemrégiben elmerültem egy könyvben, amely a Gulagról szól (erről majd külön is írok), így szükségem volt valami könnyedebb olvasmányra. Ephron esszégyűjteményét már korábban is forgattam, és sosem tudom megunni: briliáns, éleslátó és rendkívül szórakoztató. Itthon sokan a klasszikus romantikus vígjátékok kapcsán ismerik nevét, mint például a Harry és Sally, illetve A szerelem hálójában. Ugyanakkor a magyar rajongók tudják, hogy mielőtt a filmiparban helyezkedett volna el, New Yorkban újságíróként dolgozott. A nagyobb terjedelmű riportok után fokozatosan áttért a személyes, introspektív magazinos véleménycikkekre, melyekben a legfontosabb életkérdéseket boncolgatta.
