Csendes diadalok

"Azt mondták, hogy három hetem van hátra. Az orvos hangja olyan hűvösen csengett, mintha csak egy hétköznapi dolgot közölt volna. A szavai ott lebegtek a levegőben, és én csak álltam, tehetetlenül, nem tudva, hogyan reagáljak. Néhány nap leforgása alatt a korábban felhőtlen sportteljesítményekből szinte semmivé váltak a laboreredmények; pár hét elteltével a kézilabda pálya vibráló élete helyét a steril box fojtott csendje vette át. Egy év alatt pedig a bírói sípszó már csak a remény harangjának távoli zúgásaként csengett."

Bolovits Bodza, az élet.történet pályázatának Népszava különdíjas írója, megosztja velünk tapasztalatait, miszerint az elmúlt év során ráébredt: az élet nem csupán zajos diadalok sorozata. A mindössze 15 éves lány nemcsak hogy sikeresen átvészelte a mielodiszpláziás szindrómát, hanem közben megtanulta, hogyan küzdjön meg egyedül a nehézségekkel, és hogy a remény soha ne hagyja el a szívét.

2023 novemberében, amikor a legtöbb tinédzser már az iskolai szünet izgalmait és a halloweeni bulik színes forgatagát várta, Bolovits Bodza váratlanul súlyos betegség áldozatául esett. A sporttagozatos középiskolás lány mindössze néhány héttel korábban még edzésre járt, otthon barátokat fogadott, és büszkén vezette le első hivatalos mérkőzését mint játékvezető. Ám az élet hirtelen megfordult, és alig pár hét elteltével már csak arra emlékezett, hogy nevelőapja karjaiban vitte őt, miután otthon váratlanul összeesett.

"Azt mondták, hogy három hetem van vissza. Az orvos olyan egyszerűen mondta, mintha ez természetes lenne. A szavak ott maradtak a levegőben, és én nem tudtam mit kezdeni velük. (...) Mégis valahol legbelül tudtam, hogy nem ez lesz a vége, hogy az én utam még nem itt fog véget érni."

A diagnózis után kórházról kórházra vándorolt, és miután egy hónapot töltött a steril boxban, végül egy hospice házba került, amely új otthonává vált. Élsportolóként számára szinte hihetetlen volt, hogy a teste ellene fordul. - A sport mindig is az életem középpontjában állt, így rendkívül nehéz volt ezt a valóságot elfogadni - osztotta meg érzéseit. Szerencsére azonban a csapata nem hagyta magára.

(...) minden egyes mérkőzésre magukkal hozzák a mezemet, amelyen a nevem szerepel, mintha én is ott lennék közöttük. Ez az érzés valami különlegeset nyújt számomra, amit a gyógyszerek sosem pótolhatnak: igazi erőt.

Felismerte, hogy ez egy olyan küzdelem, amelyet egyedül kell megvívnia. Ott voltak körülötte a csapattársai, a barátai és a családja, de a szívében azt érezte, hogy ezt a harcot csak ő tudja végigvinni. Humorral, kitartással és mély bizalommal nézett szembe az őssejt-transzplantációt követő agyvérzéssel is. Mesél arról, hogy egy adott pillanatban kívülről figyelte saját magát, de mégsem érezte magát áldozatnak. Inkább úgy látta magát, mint "egy lány, aki az életéért küzd, és én ott ülök mellette – és az a lány én vagyok."

Az orvosok szerint csoda, hogy túléltem. (...) Mintha nem is velem történt volna meg.

A múlt képeinek visszanézése számomra olyan érzés, mintha egy másik világba lépnék, ahol nem is én vagyok a főszereplő. Most, amikor a tükörbe nézek, felfedezem magamon a nyomokat, mint például a centrális vénás kanül hegye, ami emlékeztet a megpróbáltatásokra. Furcsa, de nem kísért a múlt – mondja. Kiemeli, mennyire lényeges volt számára, hogy a hospice házban átlagos gyerekként, emberként bánjanak vele. Ő maga is így próbálta látni magát, és meggyőződése, hogy más betegeket is teljes emberként kell kezelni. Az izoláció és a test gyengülése ellenére is ragaszkodott az arcápolási rutinjához, és elhatározta, hogy karácsonykor minden családtagját meglepi azzal, amire vágyik. Emellett, ha csak videóhívás formájában is, de mindenképpen fenntartotta a kapcsolatot a külvilággal.

(...) egy nehezen megélt időszakot követően végre megálltam, és egyszerűen csak körbenéztem. A hordágyon feküdve mélyet lélegeztem, és abban a pillanatban mintha megállt volna az idő. Éreztem, ahogy a hűvös levegő kitölti a tüdőmet, és hirtelen ráébredtem, mennyire szerencsés vagyok már csak azért is, hogy lélegezhetek. Hogy itt vagyok, hogy élek.

Bár az események villámgyorsan zajlottak, és a fiatal lány előtt még mindig ragyogó sportkarrier áll, Bolovits Bodza már sosem fog a világra ugyanúgy tekinteni. – Tudatosabb lettem, és jobban értékelem az apró örömöket is. Már semmit sem veszek természetesnek – osztja meg érzéseit. Miután meghallotta a remény harangjának hívását, visszatért a mindennapi élethez, az iskolához és az edzésekhez is. Ezek a kihívások, még ha néha idegenkedéssel is találkozik, minden reggel újra és újra motiválják, hogy útnak induljon.

Felveszem a maszkot, és belépek az osztályterembe. Elkezdődik a tanulás, és egy mosoly kúszik az arcomra. Minden egyes nap számomra egy kis győzelem, amelyet nem mások ellen érek el, hanem saját magamért.

Tudja, ő nem hátra maradt. - Túléltem olyasmit, amit más nem mondhat el magáról - mondja magabiztosan.

És ez nem kevesebb, hanem több. (...) ha valamit megtanultam, hát azt, hogy az élet nem mindig hangos győzelmekből áll. Néha csak abból, hogy felkelsz reggel és mersz tovább menni. Akkor is ha fáj. Nem tudom, mit tartogat a jövő. De tudom, hogy már nem félek tőle. És ha egyszer valaki megkérdezi tőlem, hogy mire vagyok a legbüszkébb az életemben, nem egy díjat fogok mondani. Nem egy jó jegyet. Nem egy győzelmet. Csak ennyit: Arra hogy maradt bennem remény. Akkor is, amikor már nem volt miért. - Zárja sorait a lány, akinek élettörténetéből mindannyian rengeteget meríthetünk.

Pályázat

A Népszava és az Esterházy Magyarország Alapítvány 2025. január 27-én, a holokauszt nemzetközi emléknapján indította el az élet.történet. című pályázatát, amely 16 és 22 év közötti fiatalok számára készült. A kezdeményezés Horváth Patrícia színházrendező inspirációja alapján jött létre, és az ő projektvezetői irányítása alatt valósult meg, partnerségben a Budapesti Goethe Intézettel, az Erzsébetvárosi Zsidó Örökségért Alapítvánnyal, valamint Polgár András, Olti Ferenc és Szakonyi Péter közreműködésével, Budapest Főváros Önkormányzatának támogatásával. A fiatalok 2025. május 2-ig pályamunkáikat az www.elettortenet.com weboldalon keresztül nyújthatták be, 18-30 ezer karakter terjedelemben. A pályázatra összesen 199 érvényes jelentkezés érkezett. A beérkezett műveket a Freeszfe Egyesület által felkért szakmai zsűri – Németh Gábor író, Szőcs Petra költő-rendező és Upor László dramaturg – bírálta el. A pályázat keretében a legkiemelkedőbb írás a százezer forintos Népszava különdíjat Bolovits Bodza BUBU című művével nyerte el. A legjobb pályaművek a pályázat hivatalos weboldalán elérhetők.