A víz már izzik, s a buborékok táncot járnak a felszínen. Az edény falán apró vízcseppek gyűlnek, míg a gőz felfelé száll, mint egy titkos üzenet az ég felé. Az idő múlásával a folyamat egyre intenzívebbé válik, a forrás lüktetése szinte hallható. Az élet

Senki sem képes annál mélyebb szeretetre, mint aki hajlandó életét áldozni barátaiért. A vallástalanok számára talán egy Gandhiból merített Coelho tanítás nyújt inspirációt, míg a keresztényeknek a keresztény tanítás magvát kínálja, amelyet maga Jézus fogalmazott meg: "Ez az én parancsom: szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket!" Most elsősorban az utóbbi csoporthoz szeretnénk szólni; azokhoz, akik hitükből vezetik le politikai nézeteiket, és akiket a magyar miniszterelnök folyamatosan abban a hitben tart, hogy ha őt követik, akkor valójában Jézus nyomait tapossák, így biztosan elkerülhetik az üdvösség eltévesztését.

Orbán Viktor a napokban - nem először, és nyilván nem is utoljára - Ukrajnával kapcsolatban tette próbára az ítélőképességüket. Illetve dehogy tette:

Az ő politikai filozófiájának, amelyet a politikai kereszténység néven ismerünk, a középpontjában az áll, hogy nem a próbatételek és megpróbáltatások révén nyerjük el a megváltást, hanem kizárólag Orbán kinyilatkoztatásának elfogadásával. Az ő üzenete így hangzik: "Higgy bennem, és elnyered az üdvösséget" – ez a politikai hitvallásának alapelve, amely köré a támogatói közösségét szervezi.

Azok számára, akik már régóta részei ennek a világnak, nem éppen egyszerű feladat eldönteni, hogy a szent királyainknak kijáró tisztelet kifejezése áll előttük, vagy csupán egy merő eretnekség rejtőzik a háttérben.

"A magyarok nem kívánnak a háború következtében elhunyni Ukrajna miatt" – hangzik el a kijelentés, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy valójában senki nem vesztette életét Ukrajna miatt, még a leginkább ukránbarát európai nemzetek polgárai sem. Ráadásul, és ez a legfontosabb, éppen az ukránok azok, akik a mi érdekünkért küzdenek, megállítva azt az inváziós sereget, amelynek nyílt és írott célja, hogy visszaállítsa egykori befolyását. Ez pedig nem más, mint a 90-es években elveszített gyarmatbirodalom újjáépítése, amelybe Magyarország is beletartozik.

"Nem akarunk a bőrükbe bújni" - mondja Orbán, és ezzel rávilágít arra, hogy miért is tartózkodunk ettől: mert számunkra a helyzet viszonylag kedvező, míg számukra a valóság sokkal nehezebb. Mintha a kereszténység középpontjában éppen ez a vízválasztó állna: a hit és a hitetlenség határvonalának megértésében az együttérzés képessége játszik kulcsszerepet. Képesek vagyunk-e osztozni mások sorsában, áldozatot hozni értük? Tudjuk-e gyakorolni az irgalmasság cselekedeteit: táplálni az éhezőket, megitatni a szomjazókat, ruházni a szegényeket, szállást adni az úton lévőknek, látogatni a betegeket és a foglyokat, eltemetni a halottakat? A jézusi tanítás nem csupán egy könnyed sétát ígér, hanem egy komoly kihívást is: "Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az életét értem, megtalálja azt." A kereszt vállalása és az önmagunkról való lemondás kérdése felveti a gondolatot: megengedhetjük-e magunknak, hogy továbbra is félrenézzünk, miközben a világ körülöttünk szenved?

És persze nem csak az ukránok ügyében. Itt van ez a gyereksanyargatási ügy is, és vele az újabb Orbán-prófécia: Semjén Zsolt megtámadásával (a gyermekjog-védők?) "a keresztény pártot akarták levadászni.". Orbán úr, van egy jó és egy rossz hírünk. A jó: ha itt valakik keresztény pártokra vadásznak, akkor a Fidesz-KDNP teljes biztonságban van. És ugyanez a rossz hír is, mármint azoknak, akik a hitüket a jelenlegi kormányerőkbe vetették. Valahogy úgy jártak, mint a nem vallásos többség a demokráciával, meg a béka a forró vízzel. A kezdeteknél ott volt körülöttük a papság, a püspöki kar, később a sok szép felújított templom, nem volt ok a gyanakvásra. Rendben, akadt rengeteg hazugság, meg egyre több lopás is, aztán gyűlölni kellett ezt-azt (cigányokat, menekülteket, melegeket, ellenzékieket) - rakták a fát a tűzre, de csak apránként, fokozatosan, nem fájt.

Mostanra viszont, kedves keresztény testvérek, rotyogni kezdett alattunk a víz. Talán még nem mind érezzük, mert hozzá lettünk szoktatva - a püspök úr is kapott stadiont, akkor az a másik harminc se lehet olyan nagy bűn, még ha az árvák elől orozták is el az árát -, de azért többen érzik már: egyre gyakoribb a felszisszenés, az ijedt arc, a jajszó.

Miért beszélünk most erről? Csak azért, hogy ne késlekedjünk, mielőtt túl késő lenne. Az a helyzet, hogy a mi vallásunkban azok számára, akik a forró üstben szenvednek, a vallásalapító – nem a felcsúti, hanem a názáreti – nem ígért mást, mint az örök szenvedést és fogcsikorgatást. Gondolkodjanak el ezen, amíg még van rá lehetőségük.