Fivéreink és nővéreink emlékét őrizzük - Karácsony Gergely a romák ellen irányuló terrortámadásokról beszél.

"Hogyan találhat nyugalmat ez az ország, míg a meggyilkolt cigányokat – testvéreinket és nővéreinket – meg nem gyászolja?" Ezt a fájdalmas kérdést fogalmazta meg Tamás Gáspár Miklós a romagyilkosságok tizedik évfordulóján. Hiányzik a hangja, hiányzik az a bátorság, amellyel szembesített minket a valósággal, hogy mi pedig szégyenkezve nézzünk magunkba. Hogyan lehetséges, hogy 16 év elteltével is ugyanazok a kérdések fogalmazódnak meg, miközben a válaszok helyett csend, hallgatás és elfordulás marad? Hogyan lehet elviselni az elviselhetetlent? Hogyan maradhatunk némák, amikor a szívünk a fájdalomtól összeomlik? E szavakkal indította beszédét Karácsony Gergely főpolgármester-helyettes a romagyilkosságok áldozatainak emlékére rendezett plakátkiállításon, amely a Városháza Parkban zajlott.

Lehetséges-e érzelemmentesen beszélni arról, ami életünket, hazánkat és honfitársainkat érintette? Hogyan lehet szenvtelenül említeni, hogy neonáci csoportok ártatlan romákra támadtak Tatárszentgyörgyön és más helyszíneken, hogy hat ember életét vesztette, hogy sokan megsebesültek, hogy gyújtóbombát dobtak Csorbáék házára, és amikor a fiatal apa menekült a lángok közül gyermekeivel, hidegvérrel megölték őket? Hogyan lehet csendben maradni, amikor a nyomozás során annyi hiba történt, és még mindig sok a tisztázatlan részlet? A kérdés, hogy maradhatunk-e közömbösek, vagy ki kell-e állnunk a fájdalmunk és a szégyenünk mellett, hiszen 16 év távlatából is érezhetjük annak súlyát? A főpolgármester hangsúlyozta, hogy ragaszkodunk legértékesebb kincsünkhöz: a reményhez. Ezért nem hallgatunk, és nem fogadjuk el a status quo-t. Ismételten felidézte TGM szavait: „Ha a romáknak így kell élniük, te sem élhetsz jól; ha mégis, akkor nem érdemled meg.” Azonban mi, romák és nem romák egyaránt, ki akarunk állni a jobb életért, ami jogunk, ami gyermekeink jövője. Nem tűrhetjük, hogy bárki félelemben és megalázottságban éljen ebben az országban. Össze kell fognunk, és meg kell értenünk, hogy amikor bármely kisebbség jogait védjük, a saját szabadságunkat is megvédjük. Senki nem korlátozhatja a másik szabadságát anélkül, hogy azzal a sajátját is ne csorbítaná. Csak akkor beszélhetünk valódi szabadságról, amikor mindenki egyenlő bánásmódban részesül, és mindenki emberi méltósága, hite, vallása, meggyőződése és orientációja tiszteletben van tartva. Az igazság érvényesüléséről akkor beszélhetünk, ha senkit nem érhet igazságtalan megkülönböztetés.

Karácsony Gergely megfogalmazása szerint a Tatárszentgyörgyön és a romagyilkosságok során tapasztalt aljasság és bestialitás után nem maradhatnak megválaszolatlanok a kérdéseink. Történelmünk e sötét fejezeteit követően elérkezett az idő, hogy újraértékeljük, milyen módon alakítjuk közösségünket: törekedjünk-e egy tisztább, racionálisabb, szelídebb és együttérzőbb jövő felé? A célunk nem csupán a haza, hanem önmagunk átalakítása is, hogy mindannyian tiszta lelkiismerettel élhessünk benne. A főpolgármester hangsúlyozta, hogy nemcsak a múlt eseményeire kell emlékezni, hanem azokra az értékekre is, amelyek meghatározzák közösségünket. Budapestnek felelőssége van abban, hogy a romagyilkosságok emlékét megőrizzük és tanítsuk, mert nem a helyszín a lényeg, hanem az, hogy mindannyiunkkal megtörtént. A város egysége nem az egyformaságot jelenti, hanem az egyéni értékek tiszteletét. A romák jogainak elismerése elengedhetetlen, hiszen ők is a nemzeti közösség részei, akiknek különálló identitása és kollektív jogai vannak. A testvériség fogalma abban rejlik, hogy akit szeretünk, az valójában más, de a kapcsolatunk velük olyan szoros, mint önmagunkkal. Gergely arra figyelmeztetett, hogy a másság helyett az egymásságra kell fókuszálnunk. Ha így teszünk, képesek leszünk válaszolni arra a kérdésre, hogyan érhet nyugovóra ez az ország, amíg a meggyilkolt cigányokat, akiket fivéreinknek és nővéreinknek tekintünk, meg nem siratjuk. Mert addig nem térhetünk nyugovóra, míg őket gyászoljuk.