Farkas Bianka izgalommal teli figyelme a rettegés és a kreativitás határvonalán egyensúlyozik, miközben ecsettel varázsolja életre a vásznat, animációval kelti életre a képeket, játszik a fantáziájával, és dallamokkal tölti meg a teret.

Gyerekként a Pesti Magyar Színházban több színdarabban is játszottál, 2017-ben a Terka Nova című kisfilmben nyújtott alakításodért a legjobb fiatal színésznő díját kaptad a Los Angeles Film Awardson, és a Katalinka 16 című rövidfilm főszereplőjeként is több magyar és nemzetközi díjat nyertél. Idén pedig rendezőként arattál sikert két munkáddal: a Szelekcióval és az Irma álma szerdán című animációs filmmel. A szentesi dráma tagozatra jártál. Ennek köszönheted, hogy nyitott és szabad lelkű vagy, és ilyen sokrétű alkotások fűződnek a nevedhez?

Valóban Szentesnek köszönhetem a nyitottságomat. Szerető családi közegből négyágyas lánykollégiumi szobába kerültem be, ami pont olyan volt, mint elképzeljük: fontuk egymás haját, mindenben segítettük egymást. Szentesen kezdtem el igazán megérteni mások érzéseit, ott vettem először észre, hogy az emberek szoktak sírni, és jöttem rá, hogy az érzéseimnek teret kell adnom. Számomra a világ megértésének egyetlen hiteles módja az, ha mindent és mindenkit magamból kiindulva figyelek meg. Szentes érzelmileg megnyitott, a dráma és a színészet pedig abban segített, hogy mások bőrébe bújva mélyebb empátiával közelítsek a világhoz. Igazi családként éltünk együtt. Megtanítottak rá: ha folyamatosan figyelünk, fülelünk, semmit sem kell tennünk, hogy inspiráltak legyünk, mert már eleve épp elég dolog történik körülöttünk, csak észre kell vennünk.

A családotokban sok a művész?

Édesapám kalandja a filmezés világában akkor indult, amikor én már a Pesti Magyar Színház színpadán játszottam, és később rövidfilmekben is szerepeltem. Egy alkalommal, amikor elkísértem őt egy forgatásra, váratlanul úgy döntött, hogy ő is megpróbálkozik a filmes szakmával: megírta saját forgatókönyvét, ezzel pedig megkezdődött a saját filmes pályafutása. Ráadásul nemrég anyukámról is készült egy dokumentumfilm, így valóban sokoldalú és kreatív család vagyunk.

Úgy tűnik, nálatok a dolgok éppen ellenkezőleg alakulnak: te voltál az, aki ösztönözte őket.

Inkább úgy fogalmaznék, hogy egymásra hatottunk, és ezáltal inspiráltuk egymást. Emlékszem, amikor hét-nyolc éves koromban a szüleimmel együtt megnéztük a Valahol Európában című filmet. Hazafelé a kocsiban annyira megérintett a történet, hogy könnyek között kifejeztem az álmomat: színész szeretnék lenni. Ezt követően elvittek az Égigérő fű című produkció gyerekszereplő-válogatására a Pesti Magyar Színházba. Az animációs munka pedig teljesen váratlanul jött, szinte a semmiből. A gimnázium második évében lehetőségem nyílt dönteni a dráma és a média szakirány között. Ekkorra már világossá vált számomra, hogy sokkal jobban vonz a másik oldal, de azért még mindig részt vettem a drámaórákon, és a gimis előadásokban is szívesen felléptem.

A "Jövő nyár" című film forgatási szüneteiben kezdtem el rajzolni, és a stábtagok azt javasolták, hogy a rajzaimból készítsünk matricákat. Az egyik alkotásomat magamra is tetováltattam, ami arra késztetett, hogy elgondolkodjak, talán az alkotás és a filmkészítés jobban vonz, mint a színészkedés. A médiaismereti OKTV-n jó helyezést értem el, és az egyik legjobb munkámnak tartom az interaktív kiállítást, amit készítettem. Fel készültem az ELTE filmes felvételijére, és a barátaimmal a karantén alatt forgattuk az első kisfilmemet. Később megrendeztem egy második, elvontabb kisjátékfilmet, amivel felvételiztem. Eljutottam a harmadik fordulóig, ahol a „Szelekció” című fekete-fehér, tizenöt snittes etűdömet mutattam be – ez a film azóta több fesztiválon is bemutatkozott és díjakat nyert, de végül nem vettek fel. Talán azért, mert még csak 17 éves voltam. Két hétig annyira magam alatt voltam, hogy csak az ágyban feküdtem, majd visszanéztem néhány gyerekkori interjúmat, ahol elmondtam, hogy animációs filmeket szeretnék készíteni. Ekkor már két éve készítettem matricákat, így végül felálltam, és jelentkeztem az Illyés Akadémia egyhetes nyári táborába. Ott kezdtem el az animációval foglalkozni: papírra rajzoltam képeket, majd telefonnal lefotóztam őket. Sokan vitatkoztak rólam, mert látták a potenciált bennem, de tapasztalatom nem volt. Végül mégis felvettek. Az első évem nagyon nehéz volt, de gyorsan sikerült behoznom a lemaradást. Elkészítettem az első animációs kisfilmemet, és jelentkeztem a MOME-ra. Amikor felvettek, világossá vált számomra, hogy ez az én utam.

A "Katalinka 16" című kisjátékfilmben kiemelkedő szerepet játszottál, amely óriási népszerűségnek örvendett, csakúgy, mint a "Terka Nova". Felnőttként is érzed, hogy a gyerekkori színházi élményeid segítik a pályádat?

Persze, hogyne! A barátaim filmjeiben rendszeresen feltűnök, és minden egyes alkalmat kihasználok, függetlenül attól, hogy mennyire szokatlan vagy őrült a projekt. Jó dolog, hogy nem a színészetet választottam hivatásomnak, mert tudom, hogy az teljesen felőrölne. Szentesről sok barátom jár színész szakra, és látom, mennyire megviseli őket a tanulmányi követelmény. Szigorú szabályok vonatkoznak rájuk: nem vehetnek részt külsős projektekben, állandóan jelen kell lenniük, és alázatra próbálják őket nevelni. Én viszont nem tudnám ezt elviselni: már rövid időre sem tudnék másmilyennek mutatkozni, mint amilyen valójában vagyok.

Minden munkámra úgy tekintek, mintha a gyermekem lenne, de a Katalinka 16 különösen közel áll a szívemhez, hiszen apukám rendezte. A Terka Nova pedig életem eddigi legnagyobb forgatása volt, és igazán mélyen tudtam kapcsolódni a karakteremhez, aki számkivetett figura. Emlékszem, mennyire meglepte az osztályfőnökömet, amikor megosztottam vele ezt az élményt. Az általános iskolai éveimben nem igazán kedveltek az osztálytársaim. Hosszú ideig azt hittem, velem van a baj, de aztán szerencsére Szentesen nyitott és elfogadó közegre találtam, és már igazán önmagam lehettem.

Mennyire engedik meg az egyetemen, hogy a saját belső világod inspirálja a tanulmányaidat? Talán bizonyos szakokon és képzéseken nagyobb teret kapnak a diákok a szabad alkotásra, lehetőséget teremtve ezzel a kreatív kifejezésre.

A MOME-n a BA-szintű képzés rendkívül sokszínű, ám jelenleg nem kifejezetten animációs rendezői irányvonalra fókuszál. Számomra elengedhetetlen, hogy egy támogató és biztonságos környezetben tudjak alkotni, amit az egyetemi évek alatt még nem tapasztaltam meg teljes mértékben. Az Illyés utolsó évében viszont egy különleges élményben volt részem: egy mély bizalmi kapcsolat alakult ki köztünk, tanárok és diáktársak között. Az „Irma álma” projekt szerdán született meg a szívem legmélyéről, és a munkafolyamat során nem csupán a film elkészítése volt a cél, hanem az is, hogy fejlődjek a saját kapcsolataimban, és mélyebb összhangra leljek a többiekkel.

Most éppen átmeneti időszakban vagyok; a helyemet keresem, ezért inkább festek. Mindig is festettem, de most csakis ez az, ami igazán kikapcsol, ebben tudok elmélyülni. Leginkább azokat a dolgokat festem ki magamból, amelyek nyomasztanak. A közeljövőben szeretnék kiállítást rendezni, aminek az lenne a címe, hogy Kib*szottul rettegek! Tudom, figyelemfelkeltő... A legnagyobb témám jelenleg az anyaságtól való félelmem: az a kérdés, hogy érdemes-e erre a világra gyermeket szülni. A vizsgafilmem szintén személyes indíttatású: a felnőtté válásom történetét meséli el. Arról szól, hogyan fogadtam-fogadom el a nőiességemet. Ez is olyan téma, amely egy ideje már velem van.

Az animációs filmjeid témavilága gyakran sötét és komor, érzelmekkel teli, ami szöges ellentétben áll a mellettem ülő vidám, mosolygós lány energikus személyiségével. Hogyan lehetséges, hogy ez a pozitív attitűd nem talál kifejezést az alkotásaidban?

Egy különleges témáról szeretnék szót ejteni. Bár alapvetően vidám természetű vagyok, az élet nem mentes a nehézségektől és a szomorúságtól sem. Azonban igyekszem a rossz érzéseimet úgy átélni, hogy azok értékké formálódjanak. Mély és intenzív érzések kavarognak bennem, amelyek néha igencsak megterhelőek. Ilyen helyzetekben az alkotás válik számomra a menedékké, ahol ezek az érzések életre kelnek, és a végén valami igazán értékes születik meg, még a fájdalom árnyékában is.

Mint ha valaha láttalak volna, ahogy a zenét játszod...

Több baráti társaságom van, és mindegyik egyedi színfoltot képvisel a kreatív világban. Gyakran együtt dolgozunk közös projekteken, zenélünk, alkotunk. Az egyik barátomnak, aki egy ígéretes zenekart vezet, a Babám névre hallgat, és mindig csodálatos élmény velük időt tölteni. Ők képesek a legegyszerűbb pillanatokban is meglátni a szépséget és a különlegességet. Eddig főként énekeltem velük, de jelenleg tangóharmonikázni tanulok – egy új kihívás, ami nagyon izgalmas számomra. December 23-án, egy felejthetetlen buli után, amikor éppen hazafelé tartottam, a vonaton olyan muzsikusokkal találkoztam, akik csak tovább növelték az inspirációm. Apukám hívása során, amikor megkérdezte, mit szeretnék karácsonyra, először a klasszikus zoknik és pizsamák mellett döntöttem, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy valami igazán különlegeset kérjek. Az ott ülő zenészek nyomására rávágtam, hogy tangóharmonikát szeretnék. Másnap reggel a fa alatt vártam rám a vágyott hangszer! Azóta lelkesen keresek egy tanárt, akitől órákat vehetünk. A legutóbbi közös számunk már az én tangóharmonika-játékommal kezdődik. Nagyon jó lenne, ha mindenki azt csinálhatná, ami igazán boldoggá teszi. Néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy megvan a szabadságunk ahhoz, hogy kövessük a szenvedélyeinket…

Reflektív, gondolkodó személyiség, filozofikus alkat vagy...

Mélyen elmerülök az élet nagy, elvont kérdéseiben, különösen azokban, amelyek a legnagyobb félelmeimet táplálják, mint például a halál. Az a vágy hajt, hogy felfedezzem, ki vagyok a világ szemében, és ki vagyok önmagam számára. Az „Irma álma” szerdai vetítése egy nagyon személyes történetet mesél el; azt a fordulópontot, amikor a kislányból nővé válok, és amikor először érzem, hogy a férfiak másképp néznek rám. Az izgalom és a félelem kettősségét próbálom megörökíteni: az új élmények iránti vágyat és az ismeretlentől való rettegést. Bár a négy férfi vizsgáztató nem igazán értékelte a filmet, a fesztiválokon egyre többen felfedezik és megszeretik. A nők különösen rezonálnak vele. Részt vettem a Primanimán, a KAFF-on, és a BuSho Filmfesztiválra is beválogattak – ez az elismerés valóban sokat jelent számomra. Ez nem egy könnyed, tömegcikk; az őszintesége, közvetlensége és mélysége sokakat megérint, és ez a legfontosabb számomra. Bár elsősorban magamnak alkotok, a bennem feszülő érzéseket, gondolatokat és félelmeket dolgozom fel, és óriási öröm, ha mások is kapcsolódnak a munkáimhoz. Különösen izgalmas számomra, hogy figyelemmel kísérhetem önmagamat ezekben a kreatív folyamatokban: azt, hogyan működöm, és hogy adott élethelyzetben vagy életkorban milyen gondolatok és témák foglalkoztatnak. Ezért hoztam létre filmes oldalamat és egy Instagram-profilomat, ahol rajzaimat, festményeimet mutatom be. Ezek a vizuális naplóim. Létfontosságú számomra, hogy festéssel, rajzolással, írással vagy zenéléssel kifejezzem, megéljem és kiadjam az érzéseimet, mert ezáltal találom meg önmagam.