Egész Firenze csodálattal tekintett Hugo van der Goes által alkotott oltárképre, amely lenyűgöző részleteivel és mély érzelmeivel varázsolta el a város lakóit.

Bejárhatjuk a szenespincét, ahová Michelangelo bújt el a pápa haragja elől

Tommaso Portinari 1428-ban látta meg a napvilágot Firenzében, de életének jelentős részét Brugge-ben töltötte, ahol a Medici család bankjának megbízottjaként tevékenykedett, több mint huszonöt éven át. 1470-ben feleségül vette Maria di Francesco Baroncellit, aki szintén firenzei származású volt; a férfi negyvenhat, míg a fiatal nő mindössze tizenöt éves volt. Házasságukból tíz gyermek született, közülük hárman díszítik az oltárt. Tommaso flandriai évei alatt megbízást adott Hugo van der Goes németalföldi festőnek, hogy készítse el a Jézus születése oltárt, amely a Portinari család kápolnájának ékessége lett.

A megrendelőt a bal oldali szárnyban találjuk, ahol két fia, Antonio és Pigello kíséretében áll. A jobb oldalszárnyon felesége, Maria di Francesco Baroncelli és lányuk, Margarita látható, ahogyan együtt állnak, megörökítve a családi kötelék szívhez szóló pillanatait. A család ruházata és frizurái a korabeli flamand divatot követik. Az elrendezés szimmetrikus, a szülők térdelve, összetett kézzel imádkoznak, kicsivel mögöttük gyermekeik utánozzák mozdulataikat. Pigello kivételével mindegyik családtagot a védőszentje kíséri: a családfő mögött piros ruhában, zöld köpenyben a mezítlábas Szent Tamás áll, kezében lándzsával. Mellette Szent Antal, aki harangot és rózsafüzért tart a kezében. A jobb oldalon mintegy tükörképként láthatjuk a család női tagjait és védőszentjeiket.

A megrendelőt a bal oldali szárnyban találjuk, ahol két fia, Antonio és Pigello kíséretében áll.

A kibontott hajú Szent Margit piros köpenyben áll, kezében nyitott könyvet és keresztet tart, lábainál egy sárkány hever. Bár vészjósló tekintete és éles fogai félelmetes külsőt kölcsönöznek neki, jelenléte nem fenyegető, csak jelzésértékű, Szent Margit attribútumaként kapott helyet a képen. Mellette díszes ruhában Mária Magdolna áll, kezében a kenőcsöstégellyel, amellyel a Biblia szerint bekente Jézus lábát. Nemcsak a család, de Mária Magdolna hajviselete, a borotvált homlok és a díszes, széles pánttal összefogott konty is követi a korabeli divatot. De vajon miért nem szerepel a képen a legkisebb gyermek, Pigello védőszentje? A válasz egyszerű. A kisfiút csak később festette rá az oltárra Hugo van der Goes. A gyermek még ráfért, de a védőszentjének már nem volt hely.

Észrevehetjük, hogy a képen a szentek és a családtagok méretarányai jelentősen eltérnek egymástól. Míg a családtagok kisebb alakokként jelennek meg, a szentek nagyobbak, kiemelkedő szerepben tűnnek fel. Hugo van der Goes, aki mesterien ismerte a reneszánsz anatómiáját és térszerkezetét, mégsem ezen a tudáson alapulva alkotta meg művét. Szándékosan visszatért a középkori hierarchikus ábrázolási módokhoz. A méretkülönbségek nem csupán esztétikai választások, hanem kifejezik a szereplők társadalmi és vallási rangját is, így a néző számára világossá válik, hogy ki hol helyezkedik el a hierarchiában.

A jobb oldalszárnyon felesége, Maria di Francesco Baroncelli és lányuk, Margarita látható, ahogyan együtt állnak, megörökítve a családi kötelék szívhez szóló pillanatait.

Bár az oltárkép három részből áll, a háttérben ábrázolt összefüggő narratív történet megszünteti a megosztottságot. A bal szárnyon, a háttérben Máriát és Józsefet látjuk, amint Betlehem felé tartanak a szamárral. A középső tábla hátterében egy angyal adja hírül a pásztoroknak, hogy megszületett a Megváltó, míg a jobb szárnyon a háromkirályok érkeznek lóháton.

Bár a múzeumokban az oltárokat általában nyitott állapotban találjuk, valaha szigorúan a liturgikus rend szerint kezelték őket. Vasárnapokon és ünnepi alkalmakon, mint például karácsonykor vagy húsvétkor, az oltárok megnyíltak, míg a böjti időszakban és a hétköznapokon zárva maradtak. Ez a ritmus tükrözte a vallási élet ciklikusságát és a közösségi események fontosságát.

A Portinari-oltár külső oldalszárnyain, a németalföldi művészeti hagyományok szellemében, grisaille technikával készült angyali üdvözletet ábrázoló kompozíciót találunk, amely szobrokat idéző hatást kelt. A bal oldalon egy fülkében Mária figura tűnik fel, aki jobb kezét egy nyitott könyvre, valószínűleg a Bibliára helyezi, miközben feje fölött a Szentlélek galambja szárnyal. A jobb oldali szárnyon Gábriel arkangyal áll, bal kezében keresztes botot tart, míg jobb kezével felfelé mutat. Mária a hagyományos pozícióban jelenik meg, míg Gábriel dinamikus mozdulata sokkal eredetibb megközelítést képvisel. Térde hajlítva, kezei a levegőben, mintha éppen most érkezne a földre.

Az oltár legismertebb és leggyakrabban reprodukált része a középső nagykép, amely a nézőket azonnal magával ragadja. A kép középpontjában Dávid király palotájának romjai között találkozunk a csecsemő Jézussal, aki meztelenül, fénysugarakkal övezve pihen a földön. Körülötte Mária, József, különféle angyalok és pásztorok állnak, mindannyian imádságra hajolva, tiszteletteljes áhítattal szemlélik a kisfiút. Jézushoz legközelebb az édesanyja, Mária térdel, akit az ikonográfiai hagyományok szerint kék öltözetben, hosszú, szabadon omló hajjal ábrázolnak. Finom mozdulattal összeérinti kezét, és szelíd, szeretetteljes pillantása mindent elmond a közöttük lévő mély kapcsolatról, amely, bár fizikailag nem érintkezik, mégis rendkívül erős. De vajon miért fekszik ez a kis újszülött meztelenül a hideg földön, és mit szimbolizál ez a megható és egyben kérdéseket felvető jelenet?

Dávid király palotájának romjai között látjuk a csecsemő Jézust, aki meztelenül, fénysugarakkal körülvéve fekszik a földön.

Miért nem az anyja karjában, vagy a jászolban örökítette meg a festő Jézus születését? A választ Szent Brigitta XIV. századi látomása adja meg, amely Svédországban született. "A Szűz nagy tisztelettel térdelt, imádságra készülve, hátát a jászolnak fordítva. (...) Amikor ott volt az imádságban, hirtelen és váratlanul éreztem, ahogy a gyermek a méhében megmozdul, és egy pillanat alatt életet adott fiának. Aki olyan kimondhatatlan fényben és pompában ragyogott, hogy a Nap fénye össze sem hasonlítható vele, még a Szent József által hozott gyertya világát is elhomályosította. Az isteni fény minden anyagi világosságot, mint például a gyertya fényét, megsemmisített. (...) Láttam a Dicsőséges Csecsemőt, ahogy ott feküdt a földön, meztelenül és ragyogón. Tiszta volt minden portól és szennytől. Ekkor hallottam az angyalok énekét, amely csodálatos édességgel és szépséggel töltötte meg a teret."

József a kép bal szélén, az oszlop árnyékában áll, távol a családjától, mintha egy külön világban létezne. Tommaso Portinarihoz hasonlóan ő is csupán figyelője az eseményeknek, egyfajta külső szemlélő, aki csendben szemléli a körülötte zajló csodát. A földön heverő saruja szimbolizálja az átmenetet a világias létből a mennyei dimenzióba. Az ábrázolt angyalok, akik különböző öltözetben térdelnek vagy lebegnek, mindannyian hosszú, komoly arccal bámulják a jelenetet. Tizenöten vannak, ami a rózsafüzér tizenöt rejtélyére utal, s így mélyebb vallási jelentőséget hordoznak. Ezek az angyalok ünnepélyes megjelenése éles ellentétben áll a három pásztor dinamikus és derűs alakjával, akik teljes figyelmüket az újszülött Jézusra összpontosítják. A realisztikus stílus és az arcok kifejező ereje mély benyomást tett a firenzei művészekre, köztük Domenico Ghirlandaióra is, aki a „Pásztorok imádása” című 1485-ös festményén szintén hangsúlyosan egyénített karaktereket ábrázolt. E két mű között a hasonlóságok és a különbségek is megfigyelhetők, amelyek a művészi fejlődés és a vallási ikonográfia gazdag világát tükrözik.

József a kép bal oldalán, az oszlop árnyékában helyezkedik el, távol a családjától, mintha egyfajta elszigeteltség övezné.

Az újszülött érkezése mindig örömteli pillanat, mégis a festmény hátteréből egy mély, szomorú érzés árad, amely a korabeli nézők számára – akik sokkal otthonosabban mozogtak a vallási szimbólumok tengerében – egyértelműbb volt. Lépjünk közelebb az előtér csodás csendéletéhez! A fehér liliom Mária szűzi tisztaságát idézi fel, míg a tűzliliom Jézus kiontott vérére utal. A harangláb Mária hét fájdalmát szimbolizálja, míg az írisz kard alakú levelei miatt váltak Mária szimbólumává. Simeon szavai, amikor Jézust a templomban bemutatta, különös súllyal bírnak: "a te lelkedet is tőr járja át."

A fehér liliom Mária szűzi tisztaságának szimbóluma, míg a tűzliliom Jézus áldozatának, a kiontott vérnek a megjelenítője.

A vörös szegfű a passió szimbolikájának egyik meghatározó eleme. Formája és termése szögletes, ami Krisztus jövőbeli kereszthalálára utal. A párkányon szétszórt ibolya, ez a szerény, illatos kis növény Mária alázatosságát jelképezi. Lila színe pedig a szenvedéseket idézi fel a kortárs nézőkben. A búza szintén hagyományos keresztény szimbólum: Jézus az utolsó vacsorán megtörte a kenyeret, és így szólt: "Ez az én testem, mely értetek adatik". Ezzel a búzaköteg Jézus halálát előrevetíti, ugyanakkor az élet körforgására is utal, ami a keresztények számára a megváltás és a feltámadás ígéretét hordozza.