Bölöni László: A Foci Tanulságai - Harc és Kitartás Bölöni László, a magyar futball legendás alakja, nem csupán a pályán, hanem azon kívül is példát mutatott. Számára a foci nem csupán sport, hanem egy életforma, amely megtanította a küzdelem fontosságár

"Engedjék meg, hogy távolabbra lépjek vissza az időben, egy gyönyörű erdélyi kisváros, Dicsőszentmárton felé, ahol egy fiatal fiú áll egy tágas udvaron, futball-labdát szorongatva a hóna alatt" - fogalmazott a beszédében az Év Sportolója Gálán, ahol életműdíjjal tüntették ki.

Édesapám könyvelőként dolgozott, és a II. világháború során a magyar haderő tagjaként harcolt. A fronton súlyosan megsebesült, majd Drezdába vitték, ahol hadifogságba került. A kommunista hatalom sosem tudta megbocsátani neki ezt a múltat. Amikor a szüleim Marosvásárhelyen lakást szerettek volna kérni, egy régi vályogházat ajánlottak nekik, amely a vasútállomás közelében állt – egy lepusztult, szoba-konyhás helyiséget. Így végül inkább Dicsőszentmártonba költöztünk, ahol nagyapám otthona várt ránk. Az udvar hatalmas volt, tele lehetőségekkel és szép emlékekkel...

- Volt lehetőség labdázásra benne.

A kertünkben minden szépen megtermett, amire csak szükségünk volt. Emlékszem, hogy piacra jártam salátát árulni: két fejért egy lejt kértem, és nem volt alku, mert tudtam, hogy megéri. Nagyanyámat nyolc év után engedték haza a kényszermunkából, a Duna-csatornától, és Dicsőszentmártonban kellett maradnia. Akkor már hatan laktunk nagyapám házában, és egyetlen fizetésből próbáltunk megélni. Biztos, hogy a szüleimnek nagyon megterhelő volt, de a bátyámmal mi ebből szinte semmit sem érzékeltünk, az iskolai gondok is elkerültek minket. Mostanában gyakran eszembe jut, hogy édesapám miért volt annyira odáig a narancs fehérjéért... Sok szép emlék él bennem. Édesanyám ebben a történetben a legnagyobb hős. Mindig élénken él bennem az a labda, amit tőle kaptam. Volt egy labdánk, amit csak rúgtunk, és ez örömet hozott az életünkbe.

- Édesapám nagyon szerette a futballt. Nagyapám jól megverte, ha elkapta, hogy játszik, ezért mindig azt mondta nekünk, hogy "engem nem engedtek, de én titeket mindig engedlek majd focizni". Engedett és sokat támogatott. Tizenöt éves voltam, amikor az egyik mérkőzésemen rosszul lett, és összeesett a lelátón. Kirohantam hozzá, de már késő volt... Ebből a dicsői Chimica (a vegyi kombinát csapata - a szerk.) nevű negyedosztályú csapatból lettem román ifiválogatott. Azt mondják Franciaországban, hogy bárhova mész, bármilyen kis faluba, olyan nincs, hogy ne legyen templom és futballpálya. Hát létezik. Ma futballpálya nincs Dicsőben. Egyszer egy halottak napján elmentem és le akartam ülni oda, ahol apám ült azon a napon és nézte a mérkőzésemet. Nos, már a lelátót is elbontották.

- Magyar érzelmét a családból örökölte, így nevelték a szülei?

- Azt hiszem, hogy igen. És a család története is felébresztette bennünk a génjeinket. Történtek olyan dolgok, amikről sosem beszéltek nekünk a szüleink. Például volt egy fényképalbumunk, és amikor lapoztuk, anyai nagyapám fényképe fölött mindig hamar át kellett lapozni. "Hagyjad szegényt..." - mondták. Furdalt a kíváncsiság, hogy miért, de mindig elhangzott, hogy "majd máskor elmeséljük". Aztán egyszer csak kiderült, hogy Sántha Józsefet lelőtték.

Persze! A kérdésedet egy kicsit átformálva így is megfogalmazhatom: "Mik azok a személyek vagy csoportok, akikről beszélünk?" Ha konkrétabb kontextusra van szükséged, kérlek, írd meg, és szívesen segítek!

Az erőltetett kollektivizálás sötét éveiben, 1949-ben, a hatalom kuláknak bélyegezte nagybátyámat, akit Vadasdon végeztek ki. Hátulról lőtték le, mint valami árulót, és a Securitate a gyilkosságot menekülésként próbálta álcázni, hogy eltüntesse a bűnöket. Ebből az eseményből világossá vált, miért nem érhette el soha az egyetem küszöbét: a múlt árnyai mindannyiunkat sújtották. Ezek az élmények egy konok ellenállás szikráját gyújtották fel bennünk. Beleszülettünk egy történelmi valóságba, amely nem adott sok reményt. Én viszont küzdeni akartam; örömmel töltött el a játék, és minden egyes lépés, amit felfelé tettem, csak megerősített. Először válogattak be a román nemzeti csapatba, százszoros játékosként. De amikor a vb-selejtezőn a magyarokkal kerültünk egy csoportba, és kihagytak a keretből, az fájt, hiszen éreztem, hogy nem bíztak bennem.

Azt mondanám, hogy a magyarságunk egy olyan különleges szál, ami összeköti a múltunkat a jövőnkkel. A kultúránk, a nyelvünk és a hagyományaink mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ki vagyunk. Ez a sokszínűség és egyediség teszi lehetővé, hogy a magyar identitás gazdag és sokrétű legyen, és folyamatosan új értékeket teremtsen a világban.

Igen, később kiderült, hogy Ilie Verdeț, a román politikai színtér egyik meghatározó alakja, adott utasítást erre. Kifejezte, hogy amíg Bölöni a magyarok társaságában van, addig nem léphet pályára.

Olvastam valahol, hogy abban az időszakban az ön klubja, a Steaua egyik jelentős támogatója Valentin Ceaușescu, a román diktátor fia volt. Valóban kialakult közöttük baráti kapcsolat?

Egy igazán különleges egyén, aki mérnöki és atomfizikai tudományokban jeleskedik. Barátságot kötöttünk, ami különös körülmények között bontakozott ki. Nehezen magyarázható, hogy egy magyar ember, akinek a családja súlyos megpróbáltatásokon ment keresztül, képes legyen barátságot kötni a kommunista rezsim egyik prominens képviselőjének fiával. Különösen lenyűgözött a műveltsége; amikor a Bibliából idézett, az olyan volt, mintha egy pap szólalt volna meg.

Talán nem volt különösebben vallásos?

Nem volt más szándéka, csak kíváncsiskodott. Senkivel nem szokott nyilatkozni, de nekem mégis megnyílt, a rólam készülő film kapcsán (Bölöni - egy legenda története - a szerk.). Tudós szemmel vizsgálta a mérkőzéseket, és abban az időszakban rengeteget látott, amikor a televízió csak néhány mérkőzést közvetített évente. A tévéstúdióban videókazetták segítségével tanulmányozta a külföldi csapatokat. Elemzett, számításokat végzett, és arra a következtetésre jutott, hogy a mi játékunk több szempontból is gyorsabb és precízebb a nyugati klubcsapatokénál. Azt jósolta, ha így folytatjuk, megnyerhetjük a következő nagy kihívást. Jól ismerem őt, és amit magáról mond, az igaz; én is az egyszerűséget értékelem, hiszen magam is nagyon egyszerű ember vagyok, annyira, hogy sokan éppen ezért nem értenek meg. Talán ez az oka annak, hogy két ilyen hasonló gondolkodású ember között barátság szövődik.

- Híres labdarúgóként tapasztalta valaha, hogy a Securitate érdeklődött ön iránt?

- Igen, a Szeku engem is be akart szervezni, Marosvásárhelyen. Az ASA Marosvásárhely játékosa voltam, a válogatottal sokat utaztam külföldre, ráadásul egyetemista voltam és orvosi körökben is forgolódtam - ezért kellhettem nekik. Nagybátyám segítségével készítettük el a tervet, hogy miként lehet tőlük megszabadulni. A tervünk működött. Ezekről mind írok majd a készülő önéletrajzi könyvemben.

Később Nyugatra költözött, ahol olyan neves csapatokat irányított, mint az AS Nancy, a Sporting Lisszabon, a Royal Antwerp és a Standard de Liège.

Sokan támogattak abban, hogy elérjem ezt a célomat. Különösen Nyilasi Tibor segített, akit telefonon keresztül kerestem meg tanácsért. Ő pedig ajánlotta, hogy keressek meg Fazekas Lászlót és Martos Győzőt. Ők voltak azok, akik rátaláltak a menedzseremre, akivel aztán belevágtam ebbe az izgalmas kalandba. Hálás szívvel szeretném megköszönni nekik a segítséget, és Nyilasinak külön boldog születésnapot kívánok! Érdekes, hogy a beszélgetésünk előtt sosem találkoztunk, nem voltunk csapattársak, sőt, ellenfelek sem. Csak egyszerűen magyarok voltunk.

A Sporting Lisszabon volt az a helyszín, ahol Cristiano Ronaldo tehetsége először felkeltette a figyelmet. Az edzők és a scoutok számára nyilvánvalóvá vált, hogy a fiatal labdarúgó nem csupán ügyesen cselez, hanem rendkívüli sebességgel és mozgékonysággal is rendelkezik. Ronaldo kitartása, elszántsága és a játék iránti szenvedélye volt az, ami kiemelte őt a tömegből. Az éleslátású szakemberek látták benne a potenciált, hogy nemcsak a portugál futball, hanem a nemzetközi színtér egyik legnagyobb sztárja válhat belőle.

A lisszaboni maratonfutásra való felkészülés jegyében edzettem a futópályán, miközben figyelemmel kísértem egy 16 évesekből álló edzőmérkőzést. Már akkor is szemet szúrt számomra egy srác, akinek különleges tehetsége volt. Amikor válogatott mérkőzés közeledett, rendszerint öt-hat fiatal játékost hívtak be a csapatból, és mindig igyekeztem fiatal tehetségeket is bevonni. Az edzőmeccsen egy régi, tapasztalt játékost ajánlottak a figyelmembe, aki korábban súlyos sérülésből lábadozott, de most készen állt a visszatérésre az első csapatba. Figyeltük a mérkőzést, és én azt mondtam, hogy "ezt ne hívd, de őt mindenképpen" - akkor még Ronaldóra sem gondoltam. A nagyok öltözőjében láthatóan izgult, de ahogy kilépett a pályára, és elkezdtük a gyakorlatokat, hirtelen egy tapasztalt, magabiztos játékossá vált. A fizikai tesztekből tudtam, hogy rendkívül gyors, és már ekkor is hibátlan technikával rendelkezett. A legmeghatározóbb élményem az volt, hogy felnőttként viselkedett a pályán, ezzel pedig teljesen elnyerte a figyelmemet. Ekkor döntöttem el, hogy többé nem engedem vissza a saját korcsoportjába, mert tudtam, hogy itt az ideje, hogy a legjobbak között bizonyítson.

- Később összebarátkoztak?

Az edző-futballista kapcsolatunk igazán különleges. Korábban, amikor még könnyebben elérhető volt, meghívott az Aranylabda átadására. Azóta a szponzorok és a sokféle igazgató igencsak megnehezítettek a programját, de nemrégiben egy jótékonysági akcióval kerestem meg. Csodálatos módon, három nappal később már kézhez is kaptam az aláírt mezeket, amelyeket Böjte Csaba árvaházainak támogatására bocsátottunk árverésre.

A futball igazi pszichológiai játszma, ahol a fej döntő szerepet játszik. A magyar válogatott számos alkalommal megmutatta, hogy képes magas szintű teljesítményre, a csapategységük is példaértékű. Mégis, amikor korán bekapnak egy gólt, gyakran úgy tűnik, mintha a lelki egyensúlyuk megrendülne, és a játék dinamikája hirtelen megváltozik. Ez a mentális aspektus kulcsfontosságú lehet a sikerhez, hiszen a sportágban a magabiztosság és a fókusz fenntartása elengedhetetlen.

Kezdjük azzal, hogy a magyar válogatott egy tisztességes csapat. Nem mondanám, hogy kiemelkedően jó, de van benne potenciál. Előfordulhat, hogy egy szép eredményt érnek el, de még nem érték el azt a szintet, hogy ez legyen a norma. Az alapvető cél, hogy képesek legyünk ellenállni és megzavarni az ellenfeleket, de még nem tartunk ott, hogy mindenkit le tudjunk győzni. A mentalitás sokszor a pillanat függvénye. Fontos a fizikai és technikai tudás, a taktikai felállás, de talán a leglényegesebb a játékosok egyéni kvalitása. Ne feledjük, a futballista nem hasonlítható sem géphez, sem színészhez. Egy Mercedes mindig ugyanazt a teljesítményt nyújtja, de az ember nem gép, és a labdarúgó sem az. Míg a színész tudja, mi következik a színpadon, és ismeri a válaszokat, a futballpályán a helyzetek folyamatosan változnak, és ott mindig új kihívásokkal kell szembenézni.

A német csapat ellen indított támadásokkal próbálkoztak, ám ezek nem hozták meg a várt eredményt.

- A letámadás kétélű fegyver. Ha nem sikerül, az ellenfél rúghat egy gólt, és akkor nagyon nehéz helyzetbe kerülsz. Nem a magatartás a gond, de mindig könnyebb úgy igazodni valakihez, ha te adtad az első pofont. A magyar válogatott szépen játszik, és ennek örvendeni kell. A magyar futballközönség örvend is, de a szurkolók teljesítménye is vastapsot ér. Meg hát a szerencsén múlik, hogy milyen csoportba kerülsz.

- Hogyan emlékszik arra a két mérkőzésre, amit Magyarország ellen irányított a román válogatott élén 2001-ben?

Érzelmileg rendkívül megterhelő pillanatok voltak ezek az életem során, hiszen amikor a magyar csapat ellen léptem pályára, minden egyes mozdulatommal bizonyítanom kellett. Először is önmagamnak, hogy képes vagyok a győzelemre; Romániában már ismertek, de vágytam arra, hogy Magyarországon is felfigyeljenek a nevemre. Emellett a román szurkolók számára is egyértelművé akartam tenni, hogy minden erőmmel a győzelemért küzdök. Soha nem készültem fel annyira egy mérkőzésre, mint akkor. Titokban még Magyarországra is elutaztam, és inkognitóban néztem meg néhány meccset, hogy felmérjem a válogatott játékosait. Két fiatal tehetség különösen aggasztott; attól tartottam, hogy ők komoly kihívást jelenthetnek, ha bekerülnek a csapatba.

- Kik voltak?

- Egyikük Gera Zoltán volt. Nagyon jól játszott. Tudtam, hogy ha kitetszik oldalra és jön befelé, akkor abból bármi lehet... na, erre fel kellett készülnöm. És akkoriban lett magyar válogatott Miriuta László erdélyi futballista is. Nem tudtam, hogy fog-e játszani vagy sem, ezért kidolgoztam egy stratégiát, hogy mit írjanak a román lapok, és azt sugalltattam velük, hogy jól gondolja meg, játszik-e vagy sem (biztos voltam benne, hogy Miriuta elolvassa ezeket a cikkeket, és nem is játszott a magyar keretben...). Szóval minden követ megmozgattam, hogy kivívjuk a győzelmet. Arra is gondoltam, hogy az enyéimet fel kell tüzelni, de azt vajon ki fogja csinálni? Arra nem vállalkoztam, hogy én beszéljek a román csapatnak a történelemről... A másodedzőmre bíztam a dolgot. Becsületes magyar ember és korrekt román állampolgár akartam lenni.

Miért nem irányította soha a magyar nemzeti csapatot?

Csak egyetlen alkalommal kaptam meg a lehetőséget erre a feladatra, a többi csupán pletyka. Évekkel ezelőtt jelentkeztem valakinél, hogy jelezzem, létezem, és érdekelne a dolog, bár tudtam, hogy éppen edzőváltás zajlik, és az új tréner jól teljesített. Azonban a választott edzőt gyorsan kicserélték, én pedig egy olyan helyzetbe kerültem, ahol alaposan meg kellett fontolnom a döntésemet. Húzni akartam az időt, de végül túlságosan is elhúztam. Be kell vallanom, hibáztam, mert mi, erdélyiek hajlamosak vagyunk minden apró részletet mérlegelni, míg a másik oldalon a türelem hamar elfogyott. De amit ezután tapasztaltam, az másként is alakulhatott volna. Lehettem volna egy magyar klub edzője, de ebben megakadályoztak. Szomorúan gondolok arra, hogy a pontjaimon kívül (neve "ö" betűi - a szerk.) nem tudtam többet adni a magyar futballnak. Nagyon vágytam arra, hogy többet tehessek érte.

- Edzői időszakában az erdélyi mentalitása befolyásolta, hogyan irányítja a csapatot? Említette a túlzott megfontoltságot mint erdélyi karakterjegyet.

- Valóban, csakhogy a meggondoltság nem mindig előnyös, néha ösztönösen kell cselekedni, mint például a 11-esek idején. Mi, erdélyiek mielőtt valamit kimondanánk vagy tennénk, először arra gondolunk, hogy vajon a szomszéd mit fog szólni, hát a munkahelyemen mit gondolnak majd, mit mondanak a piacon, hát a többség hogyan fogadja ezt meg azt, mit gondolnak erről Székelyföldön, hát Bukarestben... ez már reflexszerűen megy, de vannak történelmi okai. De a génjeinkben benne van, hogy mindenért keményen meg kell küzdeni, és a futball segített, hogy ez bennem még jobban kibontakozzon, én mindig jobb akartam lenni, mint a másik. Az edző valamennyire a saját gondolkodási formáját adja át a csapatának, van, aki könnyelmű, az egy ilyen viselkedést vált ki a többiekből, és van, aki harcos modorú, nem bocsátja meg a játékosának, ha nem ad bele anyait-apait. Nagyon sok időbe telik megváltoztatni egy csapat gondolkodását. Manapság a futballedző nem kap ilyesmire időt, sokkal hamarább cserélik le őket, mint ezelőtt tíz évvel.

Szeretnének azonnali eredményeket elérni?

- Igen, de honnan származhat mindez? Nem csupán abból, hogy egy kicsit jobban edzem a csapatot. A gyors eredmény elérése szerencse kérdése is lehet, vagy pedig az, hogy sikerül megszerezni a legjobb játékosokat. Az utóbbi csak akkor lehetséges, ha a vezetőség előteremti a szükséges anyagi fedezetet. Ha ez nem valósul meg, akkor rendkívül nehéz gyors sikereket elérni. Amikor megismerem a csapatot, és van lehetőségem formálni őket az elképzeléseim szerint, elindul egy hosszú, kihívásokkal teli időszak, tele fájdalommal és örömmel. Az egyik sok időt igényel, a másik pedig anyagi támogatást kér. De legtöbbször csodát várnak tőlem. Én nem vagyok a csodákban hívők táborából, és csodát sem tudok varázsolni, csupán a munkámra támaszkodom. És dolgoztam. A Sporting Lisszabon ma is egy remek csapat, de azóta sem sikerült egyszerre nyerniük bajnokságot és kupát, miközben olyan játékosokat adtak el, mint Ronaldo vagy Quaresma. Ha eredményeket szeretnél elérni, akkor meg kell küzdened, mert hiába nincs óriási tehetséged, ha beleadod a fizikai és mentális energiát, a végén talán mégis sikerülhet.

- Tehát az aprómunkában hisz.

- Ha valamibe belevágok, akkor csak azon jár az agyam, és van, amikor tévedek, de több mint harminc éve a felszínen maradtam Nyugat-Európában. Amikor Franciaországba mentem, Platini nemzedéke edzősködött, Giresse, Tigana és maga Platini is, én meg Erdélyből jöttem, senki sem ismert. Azt a piedesztált, amit otthon felépítettem magamnak, nem találtam meg Párizsban vagy Nancyban. Újra kellett építenem. Szerencsére sikerült, és nem kellett visszatérnem Kelet-Európába, hiszen az igazi futballt még mindig Nyugat-Európában játsszák.

- Egy futballistának melyik a legnehezebb pillanat a pályán? Mikor érezte a legnagyobb nyomást?

A sípszó előtti pillanatok mindig is a legnagyobb kihívást jelentették számomra. Az előző este általában tíz órát szundikáltam, de ha ez valamiért nem jött össze, ebéd után próbáltam pótolni az elveszett időt. A legrosszabb az volt, ha csak hét órát tudtam aludni, az igazi rémálom lett volna. A bemelegítés során még ott lappangott bennem a feszültség, de aztán, amikor elindul a mérkőzés, minden zaj elhalványul. A szurkolók kiabálása mintha elérhetetlen távolságba került volna, és csak a játékra tudtam koncentrálni. Ha jól alakultak a dolgok, egy pillanat alatt felszabadultam, de ha nem úgy ment, ahogy szerettem volna, könnyen elbizonytalanodhattam. A legnehezebb időszak mindig a kezdő sípszóig tartott. A közönség tapsa nem azért szólt, mert ügyesen átvertem három védőt, hanem mert észrevettem a passz lehetőségét, és sikerült egy mesteri átadással "megdobnom" őket.

A futball számos fontos leckét tanított meg számomra. Először is, megtanultam, hogy a kitartás és a kemény munka elengedhetetlen a célok eléréséhez. Minden egyes edzés és mérkőzés során tapasztaltam, hogy a fejlődéshez időre és türelemre van szükség. Emellett a csapatmunka fontosságát is megértettem. A futballban nemcsak a saját teljesítményünk számít, hanem az is, hogy hogyan tudunk együttműködni a társainkkal. A közös cél érdekében való együttműködés és a másik támogatása elengedhetetlen a sikerhez. A sportág emellett megtanított a kudarctűrésre is. Nem minden mérkőzés végződik győzelemmel, és a veszteséget el kell fogadni, tanulni belőle, és tovább kell lépni. Ez a hozzáállás nemcsak a pályán, hanem az élet más területein is hasznos. Végül, a futball segített abban, hogy értékeljem a barátságokat és a közösséget. A közös élmények, a sikerek és a csalódások mind olyan kötelékeket teremtettek, amelyek életem végéig elkísérnek. Összességében a futball nem csupán egy sportág számomra, hanem egy életre szóló iskola, amely folyamatosan formálja a személyiségemet.

A futball nevelte belém a küzdelem szellemét, hogy soha ne adjam fel. Minden mérkőzés, minden edzés tele van kihívásokkal; a foci nem csupán sport, hanem egy igazi harc, ahol az embernek nemcsak a fizikai erejét, hanem a mentális kitartását is próbára teszik. E nehézségek formálták a karakteremet, és megtanítottak arra, hogy a győzelemért mindent meg kell tenni. Bennem él az a bizonyos “láz”, ahogy a románok fogalmaznak, egyfajta belső tűz, ami hajt előre. Egy különleges emlék is él bennem: amikor orvosi egyetemre jártam, és a válogatottal Dél-Amerikába kellett utaznunk. Öt könyvet vittem magammal, remélve, hogy tudok tanulni a repülőgépen. Rengetegszer elgondolkodtam rajta, hogy feladom az egyetemet, de a foci megtanított arra, hogy küzdjek, és végül sikerült letennem a diplomát – fogorvos lettem. A futball nemcsak a sport iránti szenvedélyemet erősítette meg, hanem a kitartás és az eltökéltség értékeit is belém nevelte.

Az Ismerős Arcok "Nélküled" című dalának megválasztása a díjátadó gálán egy különleges jelentőséggel bír. A dal mély érzelmi töltete és melankolikus hangulata sokak számára emlékezetes pillanatokat idéz fel, hiszen a barátságról, szeretetről és az elvesztett kapcsolatok fájdalmáról szól. Kérhették ezt a dalt, hogy kifejezzék a közösség és az összetartozás fontosságát, valamint a megosztott élmények értékét. Emellett a dal nosztalgikus hangulata és zenéje tökéletesen illeszkedik a gála ünnepélyes, de ugyanakkor megható légköréhez, így méltó keretet adva az eseménynek.

Azt hiszem, hogy számunkra, erdélyiek számára ez a dal különösen mélyen érint. Emlékszem, amikor éjfélkor suttogva énekeltük a Himnuszt, mert csak így lehetett. A "Nélküled" minden egyes szavában ott rejlik az érzelem és a megélt valóság. A magyar és a székely himnusz mellett ez a harmadik himnuszunkká vált, és a szívünkhöz nőtt. Egy vérből valók vagyunk, és ennél szebb, ennél fontosabb üzenetet nem is kívánhatnánk.