A penigi csoda egy varázslatos hely, ahol a természet szépsége és a kultúra találkozik. A festői táj, az érintetlen erdők és a kristálytiszta vizek minden látogatót lenyűgöznek. A helyi közösség vendégszeretete és hagyományai pedig még különlegesebbé tesz

Karácsony közeledtével, mindössze néhány nappal az ünnep előtt, egy email érkezett, amelynek tárgysorában megrázó módon anyám neve szerepelt. Ő, akit már 18 éve csak a fényképein keresztül ismerhetek. Az üzenet ráadásul Penigből, egy apró szász városból jött, amelyről tudtam, hogy deportálásának második állomása volt Ravensbrück, a legnagyobb női koncentrációs tábor után. 1944 december 2-án, a szovjet hadsereg gyűrűjének szorításában, a Józsefvárosi pályaudvarról indult utolsó transzporttal hurcolták el Budapestről.

A bevezetőben említett levél angol nyelven íródott, és egy ismeretlen férfi küldte el nekem, aki egy önkéntes állampolgári kezdeményezés keretében keresett meg. Ő az anyám leszármazottjaként lépett kapcsolatba velem, miután hosszas kutatás és nyomozás után rátalált a feltárt dokumentumokra. A kezdeményezés célja, hogy feltérképezze és bemutassa azt a több mint 700 magyar zsidó nőt, akiket 1945 januárja és áprilisa között egy városi kényszermunkatáborba hurcoltak. Ez a tíz éve működő állampolgári mozgalom a "Gesicht Zeigen" nevet viseli, ami magyarul annyit tesz: "Arcok megmutatása". Céljuk, hogy e nők történetei ne merüljenek feledésbe, és hogy a jövő generációi is megismerjék őket.

A levélből kiolvasható információk megrázó mélységeket tártak fel számomra. Például, hogy anyám egy hetes, marhavagonban eltöltött utazás után érkezett meg Ravensbrückbe, Berlin közelében. 1945. január 10-én pedig átkerült Penigbe. A levélíró birtokában volt anyám születési helyéről és idejéről szóló adatoknak, említette a ravensbrücki és penigi rabszámát, valamint azt is, hogy az amerikai csapatok előretörése miatt április 14-én evakuálták a tábort, s a járóképes nőket halálmenetben kényszerítették tovább. A levélben szerepelt az is, hogy melyik házban élt utoljára Budapesten, amit már tudtam, de nem tartalmazta a nagyszüleim lakcímét a háború után, ami számomra továbbra is rejtély maradt. Ezen kívül megtudtam, hogy anyám második házasságát apámmal kötötte, miután első férje a munkaszolgálat során életét vesztette. A levél a magyar hadsereg vonatkozó zászlóaljának pontos számát is megadta. A civil kezdeményezés képviselője úgy vélte, én vagyok anyám fia, ezért fordult hozzám, és arra kért, ha ez igaz, támogassam őket az anyám életéről szóló további információkkal.

A döbbenet hullámaiban sodródva értesültem arról, hogy a penigi tábor, ahol manapság lovarda működik, valaha a buchenwaldi koncentrációs tábor egyik kihelyezett al-tábora volt. Az emlékek súlya már eddig is érezhető volt, hiszen itt egy kis emlékmű állt, de az önkéntes csoport nemrégiben egy újabb emléktáblát is felállított a kényszermunkatábor helyszínén. Ezen kívül kaptam egy YouTube-videót is, amelyet az amerikai hadsereg készített a tábor 1945. áprilisi felszabadításakor. A felvételen a sorsukra hagyott, 70 járóképtelen, kopaszra borotvált és csontsovány nő letaglózó képei elevenedtek meg. Később ez a felvétel a nürnbergi per során is megjelent, hogy mindenki szembesüljön a borzalmak valóságával.

Amint sikerült túllépnem a levél által kiváltott sokkon, egyre inkább előtérbe kerültek azok az emlékképek, amelyeket anyám osztott meg velem az átélt szörnyűségekről. De ezek az emlékek nem voltak túlságosan gazdagok; a szégyen gyakran hallgatag és titokzatos. Ő sem volt kivétel. Felidéztem, ahogy a mindig kifinomult anyám, bőbeszédűség nélkül, arról beszélt, miként tudta ezeket a hónapokat egyetlen bugyival átvészelni.

Amikor németül elküldtem a válaszlevelet, egyrészt fejet hajtottam tevékenységük előtt, másrészt meglepetésemnek adtam kifejezést, hogy miképpen találtak rám - mint kiderült, tíz év után -, és persze minden segítséget megígértem.

Január elején egy levéláradat érkezett, ami minden túlzás nélkül sokkolt. Ringo, akiről az interneten tudtam meg, hogy futballedző és egy főiskolán a penigi táborról tart előadásokat, különböző küldeményekben juttatta el hozzám anyám, nagyszüleim, anyám orosz fronton elhunyt első férje és bátyja fotódokumentumait. Megdöbbenésemre, még a 1948-ban született és másfél naposan elhunyt nővérem kórházi halotti anyakönyvi kivonatát is csatolta. A levélben ott sorakoztak anyám megsárgult fogolykartonjai, a nácik precízen rögzített adataival, és olyan információk tárultak fel előttem, amelyekről eddig fogalmam sem volt. Kiderült, hogy az akkori 25 éves anyám varrónőnek vallotta magát, ennek értelmét pedig a hozzá érkezett, hihetetlenül részletes, 55 oldalas tanulmány világította meg, amely magyarul is elkészült. Az írás szerint a foglyok olyan foglalkozásokat választottak, amelyekről azt hitték, hogy hasznosak, így talán elkerülhetik a halált.

Az anyag amúgy a nácik kényszermunka gyakorlatával kezdve, a koncentrációs táborok rendszerének ismertetésén és a világháború előtti magyarországi antiszemitizmuson és holokauszton át, illetve a penigi tábor létesítésén keresztül a magyar zsidó nők Penigbe vezető útját is leírta. Honnan gyűjtötték őket össze, hogy hogyan hurcolták őket a magyar nyilasok hathatós közreműködésével Németországba? Ezután a bámulatosan korrekt anyag a táborbeli és a gyárbeli borzalmas munka- és életkörülményeket ecseteli, majd a tábor feloszlatása, a halálmenetek és a felszabadulás kerül sorra, amit néhány fogoly részletes életrajza követ, végül pedig az 1945 utáni - meglehetősen hézagos - felelősségre vonások olvashatók, hogy a gazdag forrásanyaggal is kiegészített tanulmány a penigi tábor történetének feldolgozásával fejeződjön be.

Az anyag mélysége - ahogyan történész barátom is elismerte - nem csupán egy polgári kezdeményezés, hanem egy állami forrásból származó tudományos kutatás szempontjából is figyelemre méltó. Az évekig tartó adatgyűjtés során a csoport rendkívül változatos archívumokat tanulmányozott, kezdve a Yad Vashem irataitól, át a Arolsen Archívumon és a washingtoni Holocaust Memorial Museum gyűjteményén, egészen az 1895 és 1980 közötti magyar anyakönyvi nyilvántartásokig, valamint a budapesti zsidó temető sírjegyzékéig. Érdekesség, hogy például engem a Wikipédián keresztül találtak meg, így a kutatásukhoz jelentős detektívmunkát kellett végezniük.

Ringo hangsúlyozta, hogy míg a náci rezsim megpróbálta megfosztani a deportált nőket az emberségüktől, és csupán egy számként kezelték őket a rabszolgamunkások tömegében, ők nem kívánják, hogy a hétszáz-valahány asszonyt csupán áldozati szerepre redukálják. Céljuk, hogy olyan emberekként mutassák be őket, akiknek voltak álmaik, céljaik és családjaik – olyanok, akiknek élete volt a koncentrációs táborban való fogság előtt, és akik a túlélés után is tovább éltek.

Ezt követően egy levelezés vette kezdetét, amelybe több, hozzám hasonló túlélő utódja is bekapcsolódott, részben Magyarországról, részben pedig külföldről. A kérésnek eleget téve, összeállítottam egy írást édesanyám életéről, és mellékeltem hozzá számos fényképet, amelyek fiatalkorától kezdve egészen élete későbbi szakaszáig terjednek.

Kiderült, hogy a csoport, amelynek honlapja német, angol és magyar nyelven is elérhető, egy vándorkiállítást szervezett. Ezt az eseményt a 80. évforduló alkalmából május harmadikára tervezik megnyitni a penigi gimnáziumban. A rendezvényre meghívták az addigra már fellelt körülbelül húsz leszármazottat, köztük engem is. (Azóta a kutatás tovább folytatódik, és újabb utódokat is sikerült felkutatni.) A kiállításhoz készítenek egy dokumentumfilmet, amelyet német iskolákban és felnőttoktatási központokban mutatnának be. A terv az, hogy a filmben a leszármazottak meséljenek tapasztalataikról. Én is hozzájárultam a projekthez: elküldtem egy videót, amelyet a lányom rögzített és szerkesztett. A felvételen a megadott kérdésekre válaszolva többek között arról beszéltem, hogy mit tudok anyám deportálásáról, milyen hatással volt az ő kinti szenvedése az életére, és hogyan befolyásolta ez az én életemet is.

Penig alig több mint nyolcezres városka Szászországban, a valaha volt NDK területén, valamivel északra Chemnitztől, a hajdani Karl-Marx Stadt-tól. Odaérve a helyi gimnázium aulájában fogadtak lányommal együtt, aki nagy örömömre elkísért, s itt derült ki, hogy az állampolgári kezdeményezés hatalmas munkáját egy létszámát tekintve tíznél is kisebb csoport végezte, jobbára saját pénzből, amit némi helyi és régiós támogatás egészített ki. A csoport másik vezetője, Jan, egy középiskolai tanár, az ünnepségen megható előadást tartott a tábor történetéről a mintegy 80 helyi vendég előtt, akik között a város polgármestere, s két régiós politikus is megjelent. Az első sorban a kényszermunkás nők utódai ültek, köztük a Bergen mellől érkezett norvég Arno, aki két fiával érkezett. Volt velük egy fiatal hölgy is, aki, mint megtudtam, könyvet ír a második generációs holokauszttúlélő életéről. Arno ugyanis azt, hogy ő ebbe a csoportba tartozik, csak akkor tudta meg, amikor Ringóék megkeresték. Édesanyja ugyanis nem árulta el fiának, hogy zsidó, de ennél is döbbenetesebb, hogy Arno apja egy olyan norvég SS-tiszt volt (a több ezer Waffen SS-hez önként csatlakozott norvég egyike), akihez a koncentrációs tábort megjárt asszony Argentínában ment hozzá. Kiderült, hogy Arno egyik lánya éppen a német csoport levele előtt nem sokkal végeztetett magán DNS-vizsgálatot, ahol meglepve látta a zsidó eredetről szóló eredményt, amire nem sokkal később meg is jött a magyarázat. Milyen furcsa vigyora ez a történelemnek, s az abban megnyomorított emberek lelki szenvedésének!

A fenséges ünnepség után, ahol Arno az utódok nevében szólalt fel, és egy emléktáblát adott át a rendezőknek, lehetőség nyílt a kiállítás megtekintésére is. A körülbelül tíz posztert magukon viselő, gondosan válogatott fényképek mellett a Penigben zajló eseményeket dokumentáló tömör leírások is helyet kaptak. A tárlat részét képezte néhány, a buchenwaldi múzeumból kölcsönzött rozsdás edény, kanál, megkopott takaró és szögesdrót egy darabja, amelyek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a látogatók egy szinte felfoghatatlan múltbeli valóságba nyerjenek betekintést. Eddig Penig két iskolájának kilenc osztálya, összesen körülbelül 220 diák, valamint 180 felnőtt látogatta meg a kiállítást, amely a jórészt szélsőjobboldali AfD által dominált térségben valódi mérföldkőnek számít.

Az iskolából az ünnepség után az egykori tábor területére is kilátogattunk. A várostól messzebb, egy erdős terület szélén, az országúttól nem messze egy NDK-időkben felállított kis emlékmű idézi fel a hajdani rémtetteket. A tábor helyén ma egy lovasiskola terül el; Ringo egy nagyalakú poszterre applikált hajdani légi felvétel segítségével mutatta be a barakkok elhelyezkedését. A lovarda egyik épülete egy hajdani barakk alapjaira épült, ez adott némi képet a rabok elhelyezéséről. A felirat szerint mosdóbarakk ugyan volt, vizet azonban csak a tábor végső időszakában, április elején láttak, télen jeget kellett olvasztaniuk, ahogy megfelelő fűtésre is csak az erdőből lopott fa elégetésével nyílt lehetőség, a tetves szalmán való fekvés pedig mindennek volt nevezhető, csak kellemesnek nem. A napi élelmiszeradag 100-200 gramm kenyérből, tíz deka margarinból és fél liter, legtöbbször répából készült levesből állt. Reggel és este fél-fél liter pótkávét osztottak. A kétezres évek elején lebontott gyár, ahol repülőgép-alkatrészeket kellett gyártaniuk, négy kilométerre volt, ezt a legyengült nőknek naponta kétszer kellett a vékony ruhában megtenniük. A szögesdróttal bekerített területet a kegyetlen őrök biztosították, a gyárban pedig a munkafelügyelők kegyetlenkedtek.

Emlékeztem anyámra, aki egyszer azt mondta, annyi selejtet csinált, amennyit csak tudott. A kapott tanulmányból kiderült, óriási szerencséje volt, hogy nem vették észre, mert ezért súlyos, ha nem halálos fenyítés járt. A felügyelők és a tábori őrség tagjainak ütései által okozott és a munkavégzés során szerzett sebesüléseket pedig a táborban nem tudták megfelelő módon ellátni, mivel sem képzett egészségügyi személyzet, sem gyógyszerek, sem orvosi műszerek, berendezések nem álltak rendelkezésre. A tábort az amerikai csapatok közeledésére kiürítették, csak a járásképtelen betegek maradtak ott, így őket szabadították fel elsőként. Erről szívszorító filmdokumentum is készült, amit a nürnbergi per során is bemutattak. A többieket gyalogmenetben indították el, de az őrök szép sorjában elszivárogtak, így a foglyok egy része kisebb-nagyobb csoportokban el tudott szökni.

A tábor helyszínének felfedezése előtt egy szívhez szóló ünnepség keretében megkoszorúztuk az emlékművet, és lelepleztük az utódok által készített új emléktáblát, amelyet két büszke leszármazott hölgy avatott fel. Ezt követően rózsákat és kavicsokat helyeztünk el, ezzel tisztelegve a múlt előtt. Hazafelé tartva azon merengtem, vajon lenne-e Magyarországon egy ilyen csodálatos célú állampolgári kezdeményezés, amely nem csupán az érintettek köréből indulna. A kérdésre nem tudom a választ, de abban biztos vagyok, hogy ezt a páratlan kiállítást jövőre Budapesten is érdemes lenne megvalósítani. Ennek érdekében már megkezdődtek a szervezési lépések. Bízom benne, hogy a penigi csoda példaként szolgálhat idehaza is!