A Hungária-jelenség – Miért hagyjuk magunkat elragadni, amikor a szemek ránk szegeződnek?

Több ez, mint csata – a szavak ereje, a rakéták zaja és az igazság küzdelme.

Alig két hete a Hungária együttes egy fergeteges dupla telt házas bulit varázsolt az MVM Dome-ban. De vajon mi rejlik a sikerük mögött, hogy a közel nyolcvan éves közönség is ennyire lelkesedik? A tavalyi Puskás Arénás élmény után most ismét tízezrek költöttek rá, hogy újra átélhessék a régi slágereket. Mi az a titok, ami miatt ez a márka évtizedek után is ilyen erővel hat a közönségére?

Fontos megjegyezni, hogy az 1980-as évek Hungária zenekarának négy élő tagjából hárman közeli kapcsolatban állok. Szikora számomra régi családi barát, Novai a barátom, míg Fenyő a felebarátom. Dollyval inkább munkakapcsolatot ápoltam. Szikorával remekül lehet beszélgetni a világ nagy kérdéseiről, Novai esetében azonban a vitázás nem igazán működik, míg Fenyővel szinte bármilyen témában el lehet merülni a diskurzusban.

Akik ismernek, tudják, hogy két művészeti ág vonz a legjobban: a televíziózás – amit sokan talán nem tartanak művészetnek, de számomra az –, és a könnyűzene. Persze, el tudom nézni a gyönyörű festmények vagy monumentális épületek szépségét, de az én igazi inspirációim a zenészek: Pressertől Szörényin át Zoránig, vagy Paul McCartney és Björn Ulvaeus mellett a nemrégiben elhunyt Brian Wilson is ott van a szívemben. Igyekeztem úgy formálni a pályámat, hogy találkozhassak gyerekkori hőseimmel, és interjút készíthessek velük. Az élet azonban más irányba sodort; DJ-ként és a Midlife Crisis zenekar alapítójaként mélyebben belemerültem a zenei világba. Ez a tapasztalat nemcsak a közízlés megértésében segített, hanem a televíziós műsorkészítési folyamataimban is jelentős előnyöket hozott.

Mindenkinek csak tanácsolni tudom, aki marketinggel foglalkozik bármilyen területen - és hatni szeretne az emberekre (egy termék vagy szolgáltatás reklámjától akár a politikáig) -, hogy ismerje meg az átlagembereket. Hogy miként lehet őket "elkapni" egy koncerten vagy egy buliban. Ezt a zenére lefordítva úgy tudom megmagyarázni, hogy érdemes kibújni a fővárosi burokból, és megérteni, hogy hol és milyen közönségnél működik a Quimby, a Bëlga, és hol Zoltán Erika. Vagy épp Nótár Mary.

A harmincöt év feletti korosztály az, akivel igazán otthonosan mozgok. Az elmúlt tizenöt év során számtalan közönséggel találkoztam, legyen szó zenekari fellépésekről vagy DJ-szettjeimről. E tapasztalatok révén sokkal mélyebben megértettem a közízlést, mint a korábbi húsz év televíziós pályafutásom alatt, ahol csupán statisztikai mutatókra támaszkodhattam. Itt, a színpadon, közvetlen kapcsolatban vagyok a közönséggel, ami egy teljesen más dimenziót ad az élménynek.

Csak kívánni tudom a mai tizenöt-húsz éveseknek, hogy az ő sztárjaik, Azahriah, Beton Hofi, Krúbi és a többiek harminc-negyven év múlva ugyanolyan örömet tudjanak szerezni nekik, mint a még élő legendák a mai ötven- és hatvanpluszosoknak.

Külön elemzést érdemelne a Korda György-Balázs Klári-jelenség, amely egy olyan generációt talált meg, amelynek nagy része még Korda fénykorában sem élt.

A Hungária azonban bizonyos értelemben kilóg a sorból. Rengetegen írtak fantasztikus dalokat, akár jobbakat is, mint a Hungária, és az is biztos, hogy több mondanivalóval. Viszont a Hungáriának egészen speciális a narratívája: teremtett egy olyan világot, amelyikben teljesen egyedülálló. Nem is kell ahhoz meghallgatni Hungária-dalt, hogy az ember már abban a világban érezze magát. Ez az egyedüli olyan zenekar, amely abban a három évben, de az első kettőben biztos, a csúcson volt. Tudatosan egy jól meghatározható világra írta a dalait.

A Hungária története valóban lenyűgöző: a jampi-stílus és a rockabilly újjáéledése csupán azért jött létre, hogy a zenekar Nyugat-Berlin színpadán játszhasson. Alig néhány héttel később, a határidők szorításában, mindössze egy hét leforgása alatt megalkották debütáló albumukat, amely egy végtelen utcai ünneplésként elevenedik meg: egy olyan buliként, ahol a neonfények pislákolása mellett őrült szenvedélyek szövődnek, és ahol egy lány végzetét írja meg egy pillantás, amit a csókkirály vetett rá.

Ezután a második albumon bemutatták az utcában található hotelt, amelynek korcsolyapályája, strandja és vízpartja, valamint az éjszakai bárja is szerepelt a képeken.

Azóta ezek a fiatalok felnőttek lettek, és lassan a nyugdíj felé közelítenek, vagy már meg is érkeztek ebbe az új életciklusba. Mégis, amikor felcsendülnek azok a régi dalok, azonnal visszarepülnek az időben, és újra átélhetik az osztálykirándulások izgalmát vagy a házibulik hangulatát. Még mindig várják a földszintről érkező Marinát, az új lányt, akinek lófarka mindig felfrissítette a légkört, vagy éppen Frankó Jankót, aki sosem hagyta ki a poénokat, esetleg Menő Jenőt, akinek a stílusa mindig feltűnést keltett.

Szerintem a titok ebben rejlik - és ezt hozták remekül Fenyőék tavaly a Puskásban, és idén a Dome-ban. A közönség ugyanis úgy nézett fel a színpadra, mintha tükörbe nézne. Önmagát szerette volna viszontlátni abban a buliban, ami a színpadon volt, hiszen valójában a mai ötvenes, hatvanas vagy hetvenes nők voltak azok a lányok a földszint egyből, és a kicsit pocakosabb, vagy a ritkásabb hajú urak a Rongyláb Janik a csőnadrágjukban, akik ma is megpróbálták bedobni a hárét. Ezért voltak ugyanolyan ruhában az igazi rajongók, mint a táncosok, vagy a főhősök, és valójában a lelkük mélyén ők is ott táncoltak vagy énekeltek a színpadon.

Egy Zorán- vagy Koncz Zsuzsa-koncerten a közönség azért boldog, mert látja az imádott előadóját, hallja kedvenc dalaikat, és van a nézőknek egy kohéziós ereje, egy összekacsintása egymás közt. Itt a dalok és azok mondanivalója az összekovácsoló erő, a közös érzés, az, hogy mindenki szeretne találkozni Kárpátiék lányával, vagy arra gondolni, hogy mit hitt az apja. A mai előadók közül talán Rúzsa Magdi karrierépítésére lehet ugyanezt elmondani. Róla lehet talán leginkább elképzelni, hogy hetvenpluszosan is telt házak előtt énekli majd, hogy Érj hozzám még egyszer.

A Hungária esetében a titkos varázs a valóságból való kiszakadásban rejlik, amely lehetővé tette a közönség számára, hogy egy soha nem létezett, mégis vágyott világban merüljön el. Ez a plusztartalom tette koncertjeiket különlegessé, kiemelve őket a korosztályuk más, szintén sikeres fellépései közül. A zenekar nem csupán a lenyűgöző vizuális elemekre, a ruhákra és a szöveges összekötőkre támaszkodott, hanem apró, tudatalatti trükkökkel is fokozta az élményt. Ezek a finom részletek talán észrevétlenek maradtak a közönség számára, mégis hozzájárultak a teljes látvány és hangzás varázsához.

A Columbo-rajongók biztosan emlékeznek arra a különleges epizódra, ahol a gyilkos egy okos trükköt vetett be: egy filmkockát rejtett el az elkészült filmben. Ezzel manipulálta áldozatát, aki a vetítőteremben szomjúságot érzett, és kényszerült arra, hogy elhagyja a helyiséget, ami végül a végzetéhez vezetett. Ez a zseniális húzás tökéletes példája volt a sorozat feszültséggel teli, fordulatos cselekményének.

A Hungária-koncerten egy különleges "filmkocka" élmény valósult meg: a két szélső kivetítőn folyamatosan láthatóak voltak a négy főszereplő, még akkor is, amikor valamelyikük szólóprodukciót adott elő. Miközben a többiek vokáloztak és zenéltek, a lényeg az volt, hogy mindenki része volt a másik előadásának. Ez a dinamika azt az üzenetet közvetítette a közönség felé, hogy valóban szeretik egymást, és együtt alkotnak egy csapatot, legalábbis ezen a két estén. A látványos előadásmód miatt a közönség nem csupán a dalok miatt volt boldog, hanem attól is, hogy a négy főhős – akik évtizedekig nem kommunikáltak egymással – idősebb korukra félretették a köztük lévő nézeteltéréseket, és a zene újra összehozta őket. Ez a valódi profizmus. (Az, hogy ez mennyire igaz vagy sem, már másodlagos. A rajongók számára mindez bőven elegendő.)

A másik figyelemreméltó húzás a dalválasztás volt. A zenekar túllépett eddigi korlátain, és a koncert csúcspontját egy olyan dallal ünnepelték, amelyet a közönség már 1995-ben is hevesen követelt, és amely tavaly a Puskás Arénában is a repertoár része lehetett volna. Kétségtelen, hogy a „Csavard fel a szőnyeget” nem ennek a formációnak a szerzeménye, de az átlagos nézőt ez nem igazán érdekelte. Ahhoz, hogy minden tag elfogadja ezt a döntést, bizony bölcsességre volt szükség, hiszen végső soron ez is egy Hungária-dal, amely a megírása után több mint egy évtizeddel is tökéletesen megállta volna a helyét egy utcabálon, a vibráló neonfények között.

Végül, de nem utolsósorban, egy különleges érzelmi pillanattal ajándékozták meg a közönséget, amikor a már nem élő tagok deepfake technológiával való felidézése révén életre keltették a múltat. A koncert egyik meghatározó részében, az első meghajlás után, a "Kasza Bubu" című dal során a négy feliratozott mikrofonállvány mellé két további állványt helyeztek el, Fekete Gyula és Kékes Zoltán nevével. Míg a színpadon négy zenész játszott, a háttérben a kivetítőn hatan tűntek fel, mindannyian ugyanabban a ruhában, így varázsolva el a nézőket, mintha a múlt és a jelen egyesült volna. Ehhez a varázslathoz az eredeti dal zongoraszólója helyett egy gitárszóló és egy szaxofonkíséret került, mely az eredeti verzióban nem szerepelt. Ezzel a kreatív megoldással emlékeztek meg arról, hogy ők, hatan, közösen érték el a csúcsot 1980 és 1982 között.

Volt egy olyan elrejtett "filmkocka", amit még én sem vettem észre a koncert során, és biztos vagyok benne, hogy a Dome-ban ülő nézők többsége sem kapott rá figyelmet erre a lényeges utalásra. Érdemes lenne visszanézni a YouTube-on, mert a dal alatt a kivetítőn a már eltávozottak - akik szintén fehér öltönyben jelentek meg, akárcsak a négy, tényleg a színpadon lévő főszereplő - öltönyét egy vörös virág díszítette, míg a kivetítőn látható két egykori tag zakója fekete színű volt.

Ezek talán apróságnak tűnnek, de Columbo óta tudjuk, hogy az ilyenekből áll össze a végeredmény.

Feltétlenül felkeltette a figyelmet, hogy képes megnevettetni, megríkatni, táncra perdíteni és még buliztatni is. Fenyő, aki már évtizedek óta a zene világában mozog, nyilvánvalóan erről is mesél legújabb könyvében, ahol valószínűleg számos titkot oszt meg arról, hogyan ér el ilyen varázslatos hatásokat több mint ötven éve.

Az utóbbi időben intenzíven beszélgetek Novai Gáborral, és úgy tűnik, hogy ebből egy új könyv fog születni. Azt a titkot keresem, amely a személyes történetek mögött rejlik. Az biztos, hogy az elmúlt négy-öt évtized során szinte nincs olyan magyar, aki ne bulizott volna a Hungária zenéire. Bár a Rockandrollia, az a varázslatos világ, amit a Hungária megálmodott – és ami valójában sosem létezett –, nem áll közvetlen kapcsolatban Magyarországgal, mégis mély meggyőződésem, hogy a Hungária neve és zenéje elválaszthatatlan része lett a magyar identitásnak.

A szerző az AMC NETWORKS INTERNATIONAL kreatív producere, DJ, a Midlife Crisis zenekar vezetője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.