A hallgatásom nem azt jelenti, hogy egyetértek; csupán annyit teszek, hogy már nem kívánok részt venni a játszmákban.

A videó megtekintéséhez kérjük, engedélyezze a JavaScript funkciót, vagy válasszon egy olyan böngészőt, amely támogatja a HTML5 videókat.

Ma már tudom: nem kell mindenkinek látnia, ki vagyok valójában

Ahogy múlnak az évek, egyre kevésbé találom magam viták kereszttüzében, a veszekedések pedig már szinte emlékké váltak. Nem azért, mert mindenki körülöttem hirtelen bölcsebbé vált, hanem mert rájöttem: az energiám túl értékes ahhoz, hogy olyan harcokra pazaroljam, amelyek csupán az ego játszóterén zajlanak.

Felfedeztem, hogy az igazság sosem fekete-fehér: inkább egy színes kaleidoszkóp, amelyet a szemlélő nézőpontja és tapasztalatai formálnak. Olyan, mint a szépség, ami mindenkinek más jelentéssel bír, vagy az, ami miatt valaki értékesnek érzi magát. Az élet minden aspektusában a személyes élmények és érzések szövik a valóságot, így mindenki saját igazságát hordozza magában.

Ma már olyan emberek vesznek körül, akik – bár nem mindig osztják a véleményemet – mégis ismernek, figyelnek rám és szeretetteljesen támogatnak. Gyakran előfordul, hogy szavak nélkül is megértik, mit érzek vagy gondolok. Ebben a harmóniában pedig nincs helye játszmáknak.

Vannak olyan pillanatok az életünkben, amikor elengedésre van szükség.

Persze az élet nem csak biztonságos kapcsolódásokból áll. Időről időre jönnek munkahelyi játszmák, családi elvárások, felbukkannak elhallgatott sérelmek. Ismerős az érzés, amikor egy mondat vagy szituáció után már azonnal tudod, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni? Hát nekem is...

Korábban rengeteg energiát öltem abba, hogy megértsenek, átlássák az álláspontomat, a logikámat, vagy legalább én megértsem, hogyan gondolkoznak a többiek. Mire számítottam? Hogy talán észhez térnek, megbékélnek, elfogadnak? Ma már tudom, ez hiú ábránd, mert ők nem fognak megváltozni. És nem is az én dolgom, hogy erre rábírjam őket.

Csak én vagyok az, akit igazán meg tudok változtatni. A gondolkodásmódom, a reakcióim, a választásaim és a határaim mind új formát ölthetnek. Ez a folyamat egyszerre hoz szabadságot és hatalmas kihívást, hiszen a valódi rendet nem a külső környezetemben, hanem a belső világomban kell megteremtenem.

A csönd néha kifejezőbb, mint ezer kiejtett szó.

A hallgatásom nem azt jelenti, hogy elfogadom a helyzetet; sokkal inkább egy határvonal, amelyet kijelölök. Ez a csend egy válasz, egy kijelentés arról, hogy nem kívánom tovább táplálni azokat a dolgokat, amelyek nem szolgálják a fejlődésemet. Nem szeretnék vitatkozni, magyarázkodni vagy feleslegesen védekezni, mert jól tudom, hogy nem mindenki vágyik valódi kapcsolatokra.

Korábban gyakran kísértett a lelkiismeret furdalás, amikor úgy éreztem, hogy eltávolodtam valakitől, vagy éppen pontot tettem egy kapcsolat végére. Hosszú időn keresztül azon tűnődtem, vajon adnom kellett volna még egy esélyt, hiszen lehet, hogy az illető nem úgy gondolta, ahogyan beszélt, vagy ahogyan cselekedett... Ma viszont már más szemmel tekintek erre. Rájöttem, hogy néha a leghelyesebb döntés az, ha nem szólunk, csupán megfordulunk, és eltávolodunk a helyzettől.

Nem minden konfliktus oldható meg csupán beszélgetéssel, szívességekkel és megértéssel. Vannak kapcsolatok, amelyek nem érdemlik meg a „dolgozzunk rajta” üzenetet, és sokan nincsenek abban a helyzetben, hogy változzanak vagy fejlődjenek. Én viszont nem hajlandó többé feláldozni a lelki nyugalmamat mások kényelme érdekében. Ezt nem nevezném önzőségnek; inkább a jól megérdemelt önszeretet kifejeződése.